2010. február 11.

Martin Amis: Time's Arrow

Amikor tavaly a szakdogámat írtam, a Sorstalanság-szakirodalomban (talán Szirák Péter Kertész-monográfiájában) találkoztam egy rövid említéssel erről a könyvről. Az a pár mondat felkeltette a figyelmemet, és nemrég sikerült beszereznem Martin Amis összes művét e-könyv formátumban, úgyhogy rá is vetettem magam erre a kisregényre.
Az alapötlet pofonegyszerű, de zseniális, és szerintem elég egyedülálló, én legalábbis nem találkoztam még ezzel: a narrátor visszafelé meséli el egy élet történetét. Ez nem egészen az ő élete, mert bár a halál pillanatában tér magához a "főszereplő" testében, ő csupán néma megfigyelőként, testetlen tudatként van jelen, és kíséri figyelemmel Tod T. Friendly életének eseményeit. Ennek a megfigyelő és elbeszélő tudatnak a számára a visszafelé folyó idő tűnik normálisnak, természetesnek; így megfordul teremtés és pusztítás viszonya, hiszen az előbbi egy másodperc műve, míg az utóbbi hosszú folyamat - egész városok ugranak ki a földből egy néhány pillanatig tartó földrengésnek köszönhetően, hogy aztán évtizedeken, évszázadokon keresztül egyre zsugorodjanak, ahogy lakóik tégláról téglára lebontják őket. Tod orvosként dolgozik egy kórházban, ahol az emberekbe gondosan beleoperálják a rákot, sebeket ejtenek rajtuk, vagy különböző gyógyszerek kivonásával megbetegítik őket - még szerencse, hogy a páciensek hazatérve maguktól jobban lesznek, vagy egy balesetben gyorsan helyrejönnek.
És hogy ebben a visszafordult világban honnan származik minden érték? Természetesen a vécéből és a kukából - mindenki innen veszi a mindennapi élethez szükséges alapanyagokat, amelyek aztán - testen kívül vagy belül - különböző transzformációkon mennek át, hogy végül friss, tökéletes állapotban visszavihesse ki-ki a boltba, amit aznap megtermelt vagy -szerzett, és méltányos árat kapjon érte.
Az elbeszélő számára logikus minden, amit lát, de saját "gazdájának" viselkedésén, lelkivilágán nem tud kiigazodni. Nem helyesli Tod orvosi munkáját (és nem érti, miért veszi el a mosolygó gyerekektől a nyalókát az utcán, amitől azok rögvest sírva fakadnak), és nem tudja mire vélni a rémálmokat, a homályos rettegést, amely az évtizedek előre- (vagyis visszafelé) haladtával egyre növekszik Friendlyben. Nem érti a hangos veszekedésekkel, vádaskodással, könnyekkel kezdődő kapcsolatokat, amelyek előbb kényelmes rutinná, majd izgalmas kalandokká változnak, hogy végül a nők virágokkal és bonbonnal, majd látszólagos közönnyel próbálják meg lerázni a férfit.
De ahogy közeledik a II. világháború, minden elkezd értelmet nyerni. A háború sok sebet begyógyít, és az Európába áttelepült - és már a harmadik névváltoztatáson túlesett - narrátor (aki itt már átvált egyes szám első személyű narrációba, nem Tod T. Friendlyről vagy John Youngról beszél többé) végre megtalálja helyét a nagy auschwitzi életgépezetben. Mert itt különleges munkát végeznek: a fehér felhőkből leszivárgó zsidókat életre keltik némi Zyklon-B kivonásával, majd segítik őket a gyógyulás, felépülés útján, hogy aztán a rámpán - tökéletes időzítéssel - újraegyesítsék őket családtagjaikkal, és a társadalom tárt karjai közé vezessék őket.

"What tells me that this is right? What tells me that all the rest was wrong? Certainly not my aesthetic sense. I would never claim that Auschwitz-Birkenau-Monowitz was good to look at. Or to listen to, or to smell, or to taste, or to touch. [...] Creation is easy. Also ugly. Hier ist kein warum. Here there is no why. Here there is no when, no how, no where. Our preternatural purpose? To dream a race. To make a people from the weather. From thunder and from lightning. With gas, with electricity, with shit, with fire."

Abszurd, elképesztő gondolatkísérlet. Nagyon érdekes olyan szempontból is, hogy más holokausztregények hogyan kezelik az időt. A nagy utazás narrátora ide-oda ugrál az időben, mint aki uralja az elbeszélést; a Sorstalanság Köves Gyurija lineárisan beszéli el a történetet, amiben benne van az a felismerés, hogy aki bekerült egy ilyen gépezetbe, többé nem ura sem a sorsának, sem az idejének, de még magának az elbeszélésnek sem, ugyanis ez nem az ő története, csupán vele történt meg. De a könyvre visszatérve: rám nagy hatással volt ez a kifordított nézőpont, nem lehetett megszokni, nem engedett belesimulni az elbeszélésbe, és éppen ez a jó az abszurdban. (Ezért jó regény a Sorstalanság is: nem enged megbékélni mindazzal, amit elmondott, nem hagyja, hogy feldolgozd, történetté kerekítsd magadban, beilleszd a világképedbe. Ott marad benned, mint tüske az oldaladban, értelmezetlenül, értelmezhetetlenül, elfogadhatatlanul.) Nem lettem okosabb Martin Amis regényétől, nem tudtam meg belőle olyasmit, amit eddig nem tudtam (de ha erre vágynék, inkább elővenném Randolph Braham valamelyik informatív és alapos munkáját). Viszont felzaklatott, emlékeztetett, felháborított, elszorította a szívemet, egyszóval - már megint - működött mint irodalom.

7 megjegyzés:

Cs. P. írta...

Durva... ez nincs magyarul, ha jól látom. ?

Juci írta...

Nincs még szerintem, hozzá is tettem a "fordítóért kiált" címkét...

Anta írta...

na, ezt a hétvégén beszerzem a trafford centre-ben!!
Felkeltetted az érdeklődésemet!!
Majd elmondom, hogy tetszett, de a leírásod alapján, tutira zseniális alkotás :)

Juci írta...

Anta, ha még nem vetted meg, át tudom küldeni e-bookban.

Anta írta...

Hát nem vettem meg, mert nem voltunk, csak az asdaban. Ellenben vettem egy kis ponyvát (dead until dark), amit 5 perc alatt kiolvastam. 9 kötetes, lehet érdemes lett volna mind megvenni egyszerre.
Nagyon megköszönném, ha át tudnád küldeni nekem az antapfenomen@googlemail.com-ra, de sztem ma szülsz, úh nem sértődöm meg, ha mégsem:)
sok örömöt a bébihez:)

puszi
Anta

szamárfül írta...

off
mert szereted KI-t:
nemrég kijött az első teljes Kertész-bibli, megnéztem benne, ki írt róla legeslegelőször:
ha jól rémlik még, Szász Imre a MHírlapban :)

Juci írta...

Na tessék :) Valószínűleg olvastam is a szakdogához, de a korai recik nagyon rövidek voltak, és általában el is ment a fejük fölött rendesen a könyv.