Dicknek komoly gondja volt a valósággal. Talán kimondhatjuk, hogy nem hitt benne, vagy legalábbis erősen kétségbe vonta a létezését. Illetve pontosítsunk: nem a valóság létezését vonta kétségbe, hanem az az örök gyanú élt benne – és tör elő az összes regényéből –, hogy amit mi valóságnak hiszünk, az mégsem az. Az már a zsenialitásáról árulkodik, hogy ezt az egy témát annyi oldalról meg tudta közelíteni, hogy nincs az az érzésünk, mintha mindig ugyanarról írna.
Ez a könyv tulajdonképpen egy trilógia harmadik része (az első kettő a
VALIS és az
Istenek inváziója), de a három könyv egymástól függetlenül is olvasható, nem folytatásai egymásnak, inkább a téma köti össze őket: a keresztény és gnosztikus gondolatok, kérdések, problémák. A regény narrátora egy nő, Angel Archer, aki elmeséli családja – férje, Jeff, apósa, Tim és annak barátnője, Kirsten – tragikus történetét.
Bár Angel a narrátor, a főszereplő talán mégsem ő, hanem az apósa, Timothy Archer, az észak-kaliforniai episzkopális egyház püspöke, akinek gravitációs terében a történet összes szereplője kering. Dick kívülről, egy szimpatizáló szkeptikus – Angel – szemszögéből ábrázolja a hit emberét, annak igazságkeresését. Érezteti az agnosztikus vonzódását, vágyát a hit jelenségének megértésére, sőt átélésére, ugyanakkor idegenkedését, viszolygását ugyanettől. A püspök karizmatikus személyiség, akivel baromi nehéz vitatkozni, mert kész válaszai vannak mindenre, és mindig van egy idézet, amit el tud mondani, vagy egy könyv, amit le tud kapni a polcról. Képtelen a konkrétumokra összpontosítani akár egy percre is, állandóan metafizikai síkon mozognak a gondolatai, és nagyon érdekeseket mond, de olyan, mintha mindegy lenne neki, kivel beszélget, veled vagy a benzinkutassal. (Mindettől függetlenül a narrátor szeretni való emberként mutatja be, ami lehet, hogy az ő hülyesége.) A püspöknek próbára teszi a hitét egy, a Nag Hammádi-i könyvtárnál is jelentősebb régészeti lelet, az úgynevezett cádokita papírok, amelyek kétszáz évvel Krisztus előtt keletkeztek, és jelentősen átrajzolhatják a kereszténység arcát.
Hogy ez a nagy igazságkeresés és sok bölcselkedés mire jó és hova vezet, azt olvassátok el a regényben, de a végén nagyon szépen foglalja össze Kirsten skizofrén fia, Bill (aki a valóság egy újabb nézőpontját képviseli természetesen): „A bölcsességet kereste, Isten szent bölcsességét, amit Hagia Szophiának nevez. Szerinte egyenlő az
anokhival, Isten tiszta tudatával. Aztán […] rájött, hogy nem bölcsességre van szüksége, hanem együttérzésre… Bölcsessége már volt, de nem használt sem neki, sem senkinek.”
Ahogy azt már Dicknél megszoktuk, ő bemutat néhány lehetséges valóságot, a végén pedig mindenki kiválaszthatja a neki tetszőt, esetleg dönthet úgy, hogy teljes zavarral a fejében (és egy WTF-fel az ajkain) visszateszi a könyvet a polcra, és megfogadja, hogy öt év múlva újra elolvassa. (Én most ezt tettem, és megérte, főleg mert egy szóra sem emlékeztem belőle.)
A könyv kapcsán elgondolkodtam még azon, hogy milyen nőalakok jelennek meg PKD regényeiben, és arra jutottam, egyetlen olyan könyvére sem emlékszem, ahol egy nő kimondottan pozitív fényben jelent volna meg – talán ez a regény az egyetlen kivétel, de még ez sem biztos. Kétféle nőalakot tudok megkülönböztetni Dicknél az emlékeim alapján. Az egyik a mérgező, pusztító, érzelmi vámpír nő, mint ebben a regényben Kirsten vagy a
VALIS Gloriája. A másik típusnak se íze, se bűze, semmi személyes jellege, szinte csak egy funkció: az aggódó feleség, aki nem érti, mi történik a férjével, nem tudja követni annak egyre gyorsabb becsavarodását (vagy kijózanodását a valóságból?), és ezáltal csak növeli annak elszigeteltségérzetét. Nem társ, csak egy üres héj (néha aztán átmegy fenyegetésbe is, mint például a
Különvélemény című novellában szereplő feleség, ahol – a filmmel ellentétben – a nő árulja el a férfit).
És akkor itt van nekünk Angel Archer ebben a regényben, aki nagyon határozott egyéniség, jó a szövege, rendkívül művelt, amit kárhoztat is folyamatosan magában, hogy tudniillik mire is jó ez a sok idézet, ami állandóan a fejében zsong, ha az életben meg nem tud mit kezdeni magával és a szerettei tragédiáival. Egy baj van Angellel szerintem: hogy nem nő. Nem véletlenül angyal a neve; ennek a névnek a regényben nemcsak vallási jelentősége van, hanem számomra azt is jelzi burkoltan, hogy az illetőnek nincs neme. Nem fiziológiai értelemben persze, hanem a narráció szempontjából. A szereplők közötti viszonyok dinamikája miatt ebben a pozícióban mindenképpen nőnek kell állnia, de Dick képtelen volt nőként megírni Angelt. Még csak nem is az a baj, hogy túl intellektuális nő, hanem az, hogy semmi női nincs benne; nem tudom megmagyarázni, miért. Ez mondjuk nem teszi rosszabbá a regényt, mert itt nem is ez a lényeg igazán, csak elgondolkodtatott.
Azt hiszem, ennek a könyvnek, de talán az egész VALIS-trilógiának az olvasásakor nagy előny a vallásos előképzettség, enélkül jóval munkásabb lehet olvasni (és megérteni). De azért nem rettentenék el tőle senkit, aki nem tanult teológiát, bár az is igaz, hogy első olvasásra nem ezeket a könyveket ajánlanám PKD-től (hanem mondjuk a
Kamera által homályosant vagy az
Időugrás a Marsont). A magyar fordítás jól sikerült (Pék Zoltán), a kiadás minősége az Agavétól elvárhatóan jó, viszont az ára húzós (persze mit pofázok, ingyen kaptam). A verdikt: négy egymáson elcsúszó valóság.*
*Ez az új értékelési rendszer, amit más blogokról irigyeltem le. A szám értelemszerűen az osztályzatot jelzi egytől ötig, a többi csak a könyv ihlette sallang.
bejegyzés
