2014. október 9.

David Mitchell: The Bone Clocks

Némileg spoileres. Bár szerintem nem nagyon.

Mitchell az eddigi regényeibe is bátran szőtt bele fantasztikus szálakat, de most az van, hogy konkrétan egy fantasyregényt írt. (Kortárs fantasy vagy slipstream vagy nem is tudom, minek nevezzem.) Igen, én is csodálkoztam. Emiatt ez a könyve nem is fog olyan általános népszerűségnek örvendeni, mint a többi; hogy úgy mondjam, könnyebb belekötni. Vicces, hogy ugyanazt mondom, mint Lanczkornál: nem szervesült össze a hétköznapi meg a fantasztikum világa, viszont - Lanczkorral ellentétben - Mitchell egy zseni, amikor hétköznapi emberek életének ábrázolásáról van szó; tőle még azt is olvasnám, ahogy leírja, hogy valaki a telefonkönyvet olvassa.
A fantasztikus szál legalább a regény feléig csak elvétve és elég érthetetlen módon (pl. szerintem fölöslegesen túlkomplikált terminus technicusokkal, amik egy részének etimológiáját még a könyv végére sem értettem meg) tör be a "normális", való életbe, ahol egyébként is elég érdekes dolgok zajlanak: kamaszkori balhék a '80-as években, egyetemista high-life a kilencvenesekben, tudósítás Irakból a kétezresekben vagy (öregecskedő) irodalmi fenegyerekség a mi évtizedünkben. Ennek a négy fejezetnek - Mitchelltől már jól megszokott módon - más-más narrátora van, és mindegyik kerek egészként áll előttünk, és nagyon lehet szeretni őket akkor is, ha egyik-másik igazán seggfej. (Arra is itt jöttem rá, hogy Mitchell nagyon tud - és szeret - a szerelemről írni, most hirtelen egyedül a Black Swan Greenből nem rémlik ilyen jellegű történetszál, de lehet, hogy csak a memóriám hagy ki. És hogy a szerelem nála sokszor jellemformáló erő, megváltás vagy annak az ígérete, ugyanakkor meri rohadtul cinikusan az egész megváltástémát a sarokba vágni egyik lapról a másikra.)
Szóval az első négy fejezet klasszik Mitchell, némi tanácstalansággal fűszerezve, hogy hova is megy ez az egész. Az ez után következő hosszabb fejezet viszont gyakorlatilag egy másik regény, és itt már töményen jön a fantasztikum, és akiknek ilyen téren magasak az elvárásaik (értsd: rutinos olvasói a zsánernek), azok nem feltétlenül lesznek megelégedve. Van jóóóó hosszú expozé, hogy mi is ez az egész, és minden meg lesz magyarázva, és ez regénytechnikailag eléggé suta szerintem, és olyan nagyon sok eredetiség sincsen ebben a szálban, ugyanakkor mégiscsak ennek a fejezetnek az olvasása közben ért az a meglepetésszerű érzelemroham, hogy a metrón tátott szájjal fölnéztem az olvasóból, és azt éreztem, hogy sugárzik az arcom a boldogságtól, mert már megint beleszerettem egy könyvbe. Nekem tetszik a nagy, vörös és elálló fül. Ez ilyen.
A végén van még egy elég hosszú fejezet, ami már megint a szimpla, mindenféle weird shit nélküli valóságban játszódik, és aminek szinte semmilyen funkciója nincs a cselekmény szempontjából, viszont elég érdekes képet fest benne Mitchell arról, hogy szerinte milyen lesz a világ az ötvenes években. (Csak annyit mondok, hogy addigra érdemes lesz valahogyan izlandi állampolgárságot szerezni.)
Ami ellenben megint csak zseniális, az az, ahogyan Mitchell könyvről könyvre egyre szorosabb hálóvá fűzi az egyes regényei között eleinte csak mókás utalásoknak tűnő szálakat. (Itt például a Thousand Autumns egyik fontosabb alakja kap kiemelt szerepet, de a Szellemírókból is visszaköszön egy kedves ismerős a regény végén.) Kedvem támadt tőle újraolvasni az összes könyvét megjelenés szerinti sorrendben, és feltérképezni az összes összefüggést :) Mondjuk ezt valaki már legalább részben elvégezte helyettem: http://www.vulture.com/2014/08/david-mitchell-interview-bone-clocks-cloud-atlas.html.
Szerintem eddig ez a leghosszabb regénye Mitchellnek, legalábbis úgy tűnt (és én sajnos azonnal türelmetlenül várni kezdtem a következőt). Nem hibátlan, de nagyon szerethető.

2 megjegyzés:

shizoo írta...

szia, eltűntél (nem téged láttalak biciklin két hetet tököly-hungárián átviharzani?)

shizoo írta...

nagyon sok boldog évet még és egy boldog Jucit kívánok :)