Johann Baptist Metz: Memoria passionis - Veszélyes emlékezet a pluralista társadalomban

Ennek a könyvnek sokkal ismertebbnek kéne lennie, és nem csak egyházi körökben. Amiről Metz beszél, nem csak a keresztényeket érinti szerintem. Ő is a teodicea, Isten igazságosságának kérdéséből indul ki, és - a kortárs teológusok között ritka kivételként - nagyon komolyan veszi Auschwitz jelentőségét a teológia számára. Tulajdonképpen ugyanazt mondja, amiről a Sorstalanság beszél: hogy ha máskor nem, legkésőbb Auschwitz után észre kellett volna vennünk, hogy nem létezik olyan narratíva (sem Istent tartalmazó, sem őt mellőző), amely által egy ilyen esemény értelmet nyerhetne, amely megnyugtató módon rendezhetne el egy ilyen égbekiáltó igazságtalanságot. Ugyanakkor a felejtés sem lehet válasz, mert a szenvedés és a szenvedők emlékét életben kell tartani. Ez pedig az egyházban nem valósulhat meg másként, mint egy eszkatológiai kiáltásként: hol vagy már, Istenem? Mikor jössz már? Metz emlékeztet rá, hogy az Ószövetséget át- meg átszövi ez a kiáltás, Jézus kereszten elmondott végső szavai között is ott volt, és az Újszövetség is ezekkel a szavakkal zárul: Jöjj, Uram, Jézus! A kereszténység zsidó örökségét emiatt különösen fontosnak és újra felfedezendőnek látja Metz, ugyanis abban látja Izrael vallásának unikumát a környező népekéhez képest, hogy Izrael nem kereste a megnyugtató, szépen lekerekített istenképet és a hozzá illően megnyugtató és lekerekített történeteket, ezáltal nem csinált mitológiát a vallásából, hanem képes volt együtt élni Isten kiismerhetetlenségével és az olykor megmagyarázhatatlan szenvedéssel, amire egyedüli válasza az Istenhez való kiáltás volt. Vagyis hajlandó volt megmaradni sebként, a szenvedés veszélyes emlékezeteként történelme folyamán mindvégig. Metz szerint a teodiceai kérdésre ez az egyetlen hiteles emberi reakció: Istent kérni Istentől. Ettől távolodott el szerinte a kereszténység, amikor a zsidó gyökerek felől a hellenizálódás irányába indult el. Túlságosan hamar kikerült a keresztény teológia fókuszából az a kérdés: hogyan szolgáltat Isten igazságot a szenvedőnek, hogy átvegye a helyét az afölötti aggodalom, hogyan bünteti Isten a bűnösöket. (Ez az olyan ritka mondatok közé tartozik, amelyek körül az egész gondolkodásom meg tud fordulni.) És talán érdemes gyanakvással élnünk, ha a kereszténységünk – vagy úgy általában a világlátásunk – túlságosan kényelmes, napfényes, megnyugtató. Mert a világ nem ilyen. Minderre Metz egy politikai teológia alapjait rakja le, mert úgy érzi: az egyház az emlékezet szerve lehet a társadalmon belül, amely a szenvedők méltóságáért áll ki, és ez küldetésének szerves része. Ha ezt elhanyagolja, akkor vagy szekularizálódik, vagy saját magát zárja ki a társadalomból.
Arra a kérdésre, hogy hol marad Isten, amikor valaki a mélységből kiált hozzá, Metz azt válaszolja: már a kiáltásban ott van. Ezt nem biztos, hogy értem, vagy hogy el tudom fogadni. Talán arra gondol, hogy maga a kiáltás már a hit mozdulata – ha nem hinnéd, hogy van ott valaki, aki hallja, nem kiáltanál -, a hitet pedig Isten adja.
Annyi mindenről beszél még, de már nem tudom felidézni (visszavittem a könyvtárba), csak még azt szeretném megemlíteni, ami a nemrég olvasott Greshake-könyv tekintetében nagyon érdekes volt: Metz is beszél Istennek az emberrel való együtt szenvedéséről, de figyelmeztet a szenvedés esztétizálásának a veszélyére. Hogy hajlamosak vagyunk elérzékenyülni azon, hogyan és mennyit szenved(ett) Isten értünk, és ez közben elvonja a figyelmet a szenvedő emberről, akiért meg éppen tehetnénk valamit.
Görföl Tibor fordítása kiváló, viszont a könyv második fele már olyan elvont filozófiai értekezésbe megy át, amit nem tudtam teljesen mértékben felfogni. A teodiceai kérdésre adott válaszát sem éreztem eléggé kifejtettnek. Ezek miatt adtam csak négy csillagot, de ezzel együtt is azt javaslom: ha csak egy vallásos tárgyú művet fogsz elolvasni a következő évben (vagy a következő öt évben), ez legyen az.