Vals im Bashir - Libanoni keringő

Ez az izraeli film tavaly szerepelt a legjobb idegennyelvű film kategóriájában Oscar-díjra jelölt alkotások között. Eredeti címének jelentése: keringő Bashirral. Különös párosítás: animációs dokumentumfilm, vagy inkább riportfilm. A rendező, Ari Folman saját élményei, emlékei nyomába ered: 1982-ben, a libanoni megszállás idején katonai szolgálatot teljesített, és amikor egy régi bajtársa ezzel az időszakkal kapcsolatos rémálmairól számol be neki, Ari döbbenten ébred rá, hogy szinte semmire nem emlékszik, ami akkor történt. Ezért igyekszik minél több olyan embert felkeresni, akik vele együtt katonáskodtak, hogy az emlékmozaikok az ő memóriáját is felélesszék.
Bevallom őszintén, a közel-keleti országok történelméről és konfliktusairól szégyenletesen keveset tudok, ezért az ilyen jellegű filmek után mindig muszáj egy kicsit utánanéznem, miről is volt itt szó. A történet középpontjában tehát a libanoni háború, azon belül is egy kiemelt esemény: a Sabra és Shatila nevű menekülttáborokban lezajlott mészárlás áll (1982 szept. 16-18.). Innen egy kicsit spoiler, úgyhogy inkább láthatatlanná teszem: Ezt a tömeggyilkosságot az váltotta ki, hogy Gemayel Bashir, a libanoni Kataeb keresztény párt újonnan megválasztott elnöke merénylet áldozata lett, ami gyakorlatilag háborús helyzetet eredményezett Bejrútban. Bashir követői, a keresztény falangisták palesztin tetteseket feltételeztek, ezért megkezdték a palesztin és libanoni menekültek lakta táborok kiürítését és a "terroristák" letartóztatását. (Később egy szíriai férfit tartóztattak le a merénylet elkövetéséért.) A "tisztogatás" két napig zajlott, és máig vitatott az áldozatok száma: 328 és 3500 között. Bashirt Izrael is támogatta; az izraeli haderő nem sokkal korábban vonult be Libanonba, így lehetett a tanúja az akkor 19 éves Ari Folman az itt elbeszélt eseményeknek.
A film felveti azt a kérdést is, mi volt a felelőssége Izraelnek és az izraeli hadseregnek a történtekben, de sokkal inkább szól az emlékezet működéséről, a háborús élmények feldolgozhatóságáról, a túlélők érzéseiről. Ezért sokkal személyesebbnek is éreztem, mint ha "csupán" a történelmi-háborús eseményeket akarták volna dokumentálni. Bár a háború mindenkit arctalanná tesz, mégis mindenkinek megvan a saját története, és ez teszi számunkra is megközelíthetővé ezeket a - hozzánk hasonlóan szerencsés, kivételezett helyzetben levő emberek számára - érthetetlen, elképzelhetetlen élethelyzeteket.
A film újszerű animációs technikával készült: a háttérnek valódi mélysége van, inkább számítógépes grafikának tűnik, az előtérben viszont az emberi arcok, alakok inkább kétdimenziósnak tűnnek, mintha egy képregényből vágták volna ki őket. Szerintem zseniális választás volt egy ilyen riportfilm esetében az animáció. Egyrészt a "beszélő fejek" is nagyon jól meg vannak rajzolva, majdnem olyan életszerűek, mintha rotoszkóptechnikával készült volna a film, bár az alkotók állítják, hogy nem ezt alkalmazták. (Ez a technika az élő filmfelvétel animálására épül, mint például a Kamera által homályosan című filmben.) Olyan jól közvetítik az érzelmeket a rajzolt fejek, mintha valódi arcokat néznénk. (Lehet, hogy még jobban is, mivel itt nem színészekről, hanem laikus interjúalanyokról van szó.) Másfelől pedig az animáció kiváló lehetőséget nyújt arra, hogy a film gerincét alkotó emlékeket megjelenítsék, így nem a narrációkhoz csak lazán kapcsolódó archív képsorokkal illusztrálták az emlékeket, és nem is hivatásos színészek bevonásával, ami pedig - érzésem szerint - fiktívebbé teszi, eltávolítja a nézőtől mindazt, amit a film elbeszél. Az animáció egyszerre tud nagyon személyes maradni, ugyanakkor nem tolja az arcodba a horrort, mégis nagyon sok mindent tud érzékeltetni különböző hangulataival, a valóság és az emlékek/víziók egymásba oltódásával-olvadásával.
Meg kell említeni a zenét is: a 80-as évek popslágerei (köztük az Enola Gay, amelyre frissen besorozott katonák buliznak a hajón, amely a háborúba szállítja őket - Enola Gay volt ugye a neve a repülőgépnek, amely Hiroshimára dobta az atombombát), klasszikus darabok és a nagyon jó eredeti zene Max Richtertől nemcsak aláfestésként szerepel, hanem sokszor a képekkel és a szavakkal egyenrangú "mesélő" is.
Egy kicsit hosszú lett, de olyan sok minden tetszett ebben a filmben, hogy mindenképpen írni akartam mindenről. Nagyon ajánlom mindenkinek; a gyenge gyomrúaknak is, mert nem durván sokkoló, inkább elgondolkodtató alkotás. Tízből nagyon erős nyolcas.
Ez már nem annyira a filmértékeléshez tartozik: azóta is sokat gondolkozom azon, miért van az, hogy bizonyos részein a világnak - mint például a Közel-Kelet vagy a Balkán vagy Kelet-Afrika - egyszerűen nem bír béke lenni, nem tudnak meglenni egymással a különböző népcsoportok. És nem is látszik semmiféle remény arra, hogy valaha megbékéljenek. És hogy egyformán kapja és osztja a szenvedést mindegyik oldal; nincsenek ártatlanok és bűnösök (mármint a csoportok szintjén), mindenhol vannak mészárlások - és mindig vannak, akik félreállnak és hagyják, hogy ez megtörténjen. És hogy mindez zajlik, miközben mi a tévét nézzük, és még csak nem is tudunk róla... Jó, hogy vannak ilyen filmek, hogy legalább tudatában legyünk annak, mi zajlik a világban, de tenni még így sem tudunk semmit.