Frida Kahlo y su mundo

A múlt hét elején láttam, hogy az itteni Szépművészetiben (amely nemcsak kiállítóhely, hanem egyben koncertterem, tánc- és színielőadások helyszíne stb. is) van egy Frida Kahlo-kiállítás, és amikor láttam, hogy csak április közepéig tart, rögtön megszületett a fejemben az őrült ötlet, hogy még a szülés előtt el kéne menni megnézni. De pont az ilyen eszelős kalandokat kedvelem, úgyhogy csütörtökön babakocsiba ültettem Andrist, és nekivágtunk a városnak. Az odajutás sima ügy lett volna, ha nem a legrövidebb útvonalat választom a Galerie Ravensteinen keresztül, ami nagyon szép, csak a kb. 50 lépcsőfokra nem számítottam. Persze lift sehol, és ekkor már nem akartam visszafordulni, úgyhogy fölvonszoltam Andrist babakocsistul; gondoltam, ha ettől beindulnak a fájások, a kiállítást még mindig meg tudom nézni. Végül a szülés nem indult be, viszont a múzeumban is egy nagyobb lépcsősor tátongott az alagsori terem irányában, ahol a Frida-kiállítást elrejtették, úgyhogy rögtön kérdeztem is, hogy lift van-e esetleg. Az infópultos hölgy egy furcsa arckifejezés kíséretében mondta, hogy van, és mindjárt hív valakit. Föl is jött egy teremőr, majd a rozzant szervízlifthez kísért, és a garázson, rakodótéren és szeméttárolón keresztül egyenesen a kiállítóterembe vezetett. Ezzel a kis belga szürreállal hangolódtunk rá a mexikóira (de tudom, Kahlo besorolhatatlan, úgyhogy inkább nem is aggatnék rá címkét).
A kiállítás viszonylag pici volt, összesen kb. 25 kép, de ennyi épp elég is volt most nekünk. Maguk a képek is kicsik és rendkívül személyesek, és nagyon tetszett, hogy a félhomályos, nagy panelekkel megosztott térben szinte el lehetett bújni, és egészen közel menni a képekhez. Frida vagy az általa megfestett arcok úgy néznek ki a festményekből, mintha azt mondanák: nézd, ez vagyok én, és hol úgy tűnik, mintha fittyet hánynának a néző véleményére (mint például a fent látható önarcképen a festőnő), máshol viszont az együttérzését kérik (például A törött oszlop című képen, ami szerintem az egyik legerőteljesebb darabja volt a kiállításnak). Sok képét az élete ihlette; még fiatal lányként egy buszbaleset áldozata lett, amelyben nagyon súlyos sérüléseket szenvedett, vagy 30 műtétre volt szüksége nem is túl hosszú élete során, és a gyerekvállalási próbálkozásaik férjével, a szintén festő Diego Riverával sorra vetéléssel végződtek. Az ezekről szóló képek (például a Henry Ford Hospital) most különösen a vesémig hatoltak.
Frida Kahlo nem fest szép képeket, még csak különösebben technikásakat sem. Viszont olyan módon egyesül benne a szépség és a csúfság, az elesettség, sebezhetőség és az erő, akarat - mindez egy számomra nagyon hiteles, habár sajátságos nőiséggel áthatva -, hogy nem tudom nem érezni: ezek a festmények hozzám szólnak. Itt látható még néhány kép a kiállítottak közül; a második fotót nézve egyszerűen csak arra tudok gondolni, hogy ez nem semmi csaj lehetett, és nagyon szerettem volna személyesen ismerni.