Marilynne Robinson: Gilead

Hogy ezt a regényt elolvastam, azt Nick Hornbynak köszönhetem. Ő hívta fel rá a figyelmemet ebben a könyvében (amit éppen ezért érdemes elolvasni: egy csomó olyan könyvet ajánl benne nagy-nagy lelkesedéssel, amiről otthon még nem is igen hallottunk - bár tény, hogy ez csak az angolul is olvasókat mozgatja meg). Szóval Hornby áradozott erről a könyvről, de ami még fontosabb: szeretettel írt róla (és a korábbi regényéről, a Housekeepingről is), ráadásul Pulitzer-díjat nyert, szóval kíváncsi lettem. A múltkori antikváriumi portyámon a kezembe is akadt egy tökéletes állapotú, vadiúj példány két euróért, úgyhogy éreztem, hogy eljött az ideje, hogy elolvassam.
A regény narrátora John Ames, egy kongregacionalista lelkipásztor, aki az iowai Gilead poros városkájában élt és szolgált egész életében. Ames immár 76 éves, a halálra készülődik, ezért kezd az íráshoz: a regény tulajdonképpen az ő levele hétéves fiához, akivel az apa hajlott kora miatt nem lesz módjuk olyan alaposan megismerni egymást, látni a másikat felnőni, illetve megöregedni, mint ha fiatalemberként vált volna apává. Egy korai házasság, majd felesége és újszülött gyermeke elvesztése után Ames magányosan élte le az életét, és csak 67 éves korában ismerte meg második feleségét, akitől később megszületett a fia, akinek számára most megörökíti visszaemlékezéseit, töprengéseit, Istenről való gondolatait, és a jelentéktelennek tűnő, apró örömöket, mindennapos jeleneteket, amelyeknek a szépsége beragyogja Ames élete alkonyát. Szinte süt a lapokról a családért, a szerettekért, a Szentírásért, a jól végzett munkáért, a teremtett világ nem is mindig nyilvánvaló szépségéért érzett hála és köszönet, és mindezek ünneplése. De felbukkannak a családi drámák is: megismerjük a szintén prédikátor apa és nagyapa történetét is, egészen az 1860-as évek kansasi csatározásaiig visszamenően; és egy nagyon szép és szomorú "tékozló fiú"-történet is kibontakozik az elbeszélésből. (Egyébként ennek a másik oldalát ismerhetjük meg az írónő új regényéből, amely a Home címet viseli - ezt is megvettem a múltkor, nemsokára sorra kerül...)
Fura, hogy egymás után két olyan könyv került a kezembe - a Guimard-regény, majd ez -, amelyek az élet szépségét dicsérik a halállal farkasszemet nézve, de ez nekem most sokkal jobban tetszett, erősebben megragadott és magába szippantott. Ez köszönhető annak is, hogy a Gilead története végig egységes nézőpontból, egyetlen elbeszélő szemszögéből bontakozik ki; meg annak, hogy az én nagyapám is lelkész volt, és nekem sem volt időm annyira megismerni őt, amennyire szerettem volna; de leginkább annak, hogy John Ames monológja egy rendkívül szimpatikus, lelkiismeretes, tisztességes gondolkodású, igazi régi vágású öregembert vetít elénk, aki nem mentes a hibáktól, de igyekszik ezeket felismerni magában, és a fia előtt sem szégyelli bevallani, vagyis papírra vetni mindazt, amit önmagába tekintve meglát. Szerény, olykor óvatos, máskor meggyőződéses, de mindig hiteles gondolatok; egy öregember hite, életszeretete, tapintata, néhol kételyei, zavara, fáradtsága életet lélegző olvasmánnyá teszik ezt a könyvet.
(Különben a címről folyton egy gospel jut az eszembe, úgyhogy napok óta ezt dúdolom: There is a Balm in Gilead [ezerféle feldolgozása van, ez inkább gospeles-autentikus, itt viszont jobban felismerhető az eredeti dallam]. Magyarul Kegyelem, nagy kegyelem címmel, az eredetihez képest szerintem alaposan lebutított formában szoktuk énekelni.)
Kérdésem már csak az, hogy miért nem lehet ennek a szerzőnek még egyetlen könyvét sem olvasni magyarul? Európa, Helikon, Magvető, ébresztő! (Én szívesen lefordítom...)