Mary Gentle: Ash; Ilario

Néhány éve a Szabó Ervin központi könyvtárában szokás szerint az angol nyelvű szabadpolcos részen portyáztam, amikor a kezembe akadt egy bazi vastag - emlékeim szerint vagy 1200 oldalas, jó apróbetűs regény, a címe: Ash - A Secret History, a szerzője Mary Gentle. Akkor még rengeteg időm volt olvasni, és könnyű szívvel vittem haza akár 6-8 ezer oldalnyi olvasnivalót alkalmanként a könyvtárból, úgyhogy ez is a tarsolyomba került. Egyetlen okból bántam meg a választásomat: a könyv olyan nehéz volt, hogy hetekig fájt utána a csuklóm, egyébként nagyon örültem, hogy útjaink keresztezték egymást. A fantasy műfajból jobban megválogatom az olvasmányaimat, mint a sci-fiből, aminek a terén gyakorlatilag mindenevő vagyok. A klasszikus kardozós-baszós fantasy nem igazán érdekel, de ugye ez is egy baromi széles paletta, amin elfér Ursula K. LeGuintől Neil Gaimanen keresztül Tolkienig (és sorolhatnám) nagyon sok szerző, így Mary Gentle is. Aki ebben a regényben szerintem valami zseniálisat alkotott. Adva van Ash, aki egy középkori zsoldoscsapat kapitánya, nem mellesleg nő. Adva van egy középkori történelem, ami nem egészen olyan, ahogyan nekünk a suliban tanítják: a vizigótok lakta Karthágó él és virul, és valami furcsa okból permanens sötétség borítja; Rómát csak az Üres Széknek hívják, mert egy átok két éven belül sorra végzett vagy harminc pápával, mire végül nem volt több bátor jelentkező a bíborosok kollégiumában; Konstantinápoly az Egyiptomi Birodalom (illetve ami abból maradt) fővárosa lett "Alexandria száműzetésben" (Alexandria-in-Exile) néven; Európa népének egy része a Christus Imperatort, míg mások a Zöld Krisztust imádják, de a Mithras- és Baal-kultusz is él és virul... Ezt az alternatív 15. századot az Ash-kódexből ismerhetjük meg, egy középkori kéziratból, amelyet egy kortársunk, Perce Radcliffe fordít hétköznapi angolra kiadás céljából. Csakhogy Radcliffe különös eseménysorozat közepén találja magát: úgy tűnik, több minden is igaz lehet abból, ami Ash memoárjaiban regényes túlzásnak tűnt; olybá tűnik, mintha a történelem átírná saját magát, hogy ne derülhessen fény azokra a történésekre, amelyekről a kézirat beszél. A világ, amelyet Gentle kitalált, bizarrságában lenyűgöző, és sok mindenben mégis oly ismerős; a szereplők hús-vér figurák (Radcliffe azt írja Ashről: "she does say fuck quite a lot...", avagy elég sokszor káromkodik), a humor remek, a történetszövés elsőosztályú. És az alapötlet! Több száz oldal kell hozzá, hogy az olvasó rájöjjön, mire megy ki a játék, de akkor megemeli a kalapját. :) Szóval ezt a könyvet kivétel nélkül mindenkinek ajánlom, aki szereti a felnőtteknek szóló fantasztikus meséket.
Sajnos ugyanezt nem mondhatom el az Ilarióról. (Igen, én is észrevettem, hogy kezd kialakulni egy rossz szokásom: ha egy szerzőtől, akit szeretek, olvasok egy gyengébb könyvet, akkor rögtön elkezdem fényezni a jobbakat... De csak a ti érdeketekben!) Ugyanabba az univerzumba illeszti bele a történetet, mint amelyikben az Ash játszódik, de míg a másik regény részletesen foglalkozott ennek a történelmi helyzetnek a kialakulásával, az Ilario inkább a hasonló nevű főhős útját követi (bár nagyobb politikai összefüggések itt is belejátszanak a történetbe, de nem az Ash szintjén).
Ilario hermafrodita, aki egy ibériai királyság uralkodójának rabszolgája és udvari torzszülöttje volt, amíg a király fel nem szabadította. Ilario ugyanakkor festő is; amikor anyja, a király első miniszterének felesége megpróbálja meggyilkolni, Ilario azonnal hajóra száll és Karthágóba megy, hogy megfesse a várost borító sötétséget. Csakhogy itt hamarosan újra rabszolgasorba kerül: Rekhmire, egy egyiptomi könyvkereskedő vásárolja meg, aki engedi festeni, sőt családi ügyeibe is beleavatkozik, megpróbálva kibékíteni szüleivel - amivel nem várt politikai eseménysorozatot indít el. Ez a konfliktus a regény cselekményének mozgatórugója: Ilariónak folyamatosan bujkálnia és menekülnie kell az őt üldöző orgyilkosok elől, és valamilyen megoldást kell találniuk a politikai patthelyzetre. Közben megjárják Rómát, Velencét, Alexandriát (vagyis Konstantinápolyt), majd visszatérnek az Ibériai-félszigetre és Karthágóba is.
Maga a történet nem olyan jól kitalált, mint az Ash sztorija, és sok helyen vontatottá is válik (a két kötet összesen 660 oldal; szerintem 500 is bőven elég lett volna). Ami érdekes és egyedi a regényben, az a nemi szerepek középpontba állítása. Ilario egyszerre férfi és nő; van melle, pénisze és hüvelye, sőt méhe is. Ilario se nem férfi, se nem nő: aki nem tudja, mi van a ruhája alatt, az a ruha alapján ítéli meg, milyen nemű annak viselője, de ő nem tud azonosulni egyik nemmel sem. De vannak itt még eunuchok, melegek és jó adag cross-dressing, illetve transzvesztitizmus is. Arra azért végül is nem kapunk választ, hogy akkor hogyan is fogja fel saját szexualitását Ilario, csak azt tudjuk meg, hogy hogyan nem. Kár, mert ez érdekelt volna. Érdekes az is, hogy kb. a 3. oldalon van egy elég heves szexjelenet, hogy aztán a hátralevő 657 oldalon még csak egy csók se legyen. Van továbbá egy igen bátortalan szerelmi szál, amit igazán felturbózhatott volna az írónő; ugyan a végén "összejönnek" (amikor az olvasó már 300 oldal óta a haját tépi, hogy ti hülyék, ti szeretitek egymást!), de annyira visszafogottan, hogy az valóságos antiklimax volt. A humora jó-jó, de kissé repetitív. A karaktereket egyébként eléggé lehet szeretni, bár a főszereplő sokszor idegesített. Két pozitívum még: a szülő-gyerek viszonyon sokat töpreng, és általában elég jókat mond róla, illetve azok a részek, amelyek a középkori harcászati és orvoslási technikákat ecsetelik, nagyon jók (akárcsak az Ashben).
Olvastam még egy (pontosabban kettő) könyvet ettől a szerzőtől, de az még ennél is kevésbé tetszett. Azért még nem adom fel, mást is fogok olvasni Mary Gentle-től, mert aki egyszer tudott ilyen zseniálisat írni, abban lehet még egy-két jó könyv. Addig is tudjátok, mit kell olvasni tőle: három betű, A, S, H.