Up in the Air - Egek ura

Fura egy film volt ez. Nézhető, sőt élvezhető, szórakoztató, de még hetekkel később sem igazán tudom, mit is akart valójában mondani. Adott egy Ryan Bingham nevű pasi (George Clooney alakítja hunyorgósan-sármosan), aki hivatása szerint "vállalati leépítési szakértő", vagyis egy olyan cégnél dolgozik, amelyet a gyáva főnökök foglalkoztatnak, akik nem merik az alkalmazottaik szemébe mondani, hogy ki vannak rúgva. És Ryan nagyon ért a szakmájához: valószínűleg magasról tojik azokra az emberekre, akiket az ő tiszte kirúgni, de mivel öreg rutinróka már a szakmában, ezt nagyon jól tudja leplezni, tényleg olyan, mintha érdekelné, mi is lesz a sorsuk. Az ő dolga végső soron annyi, hogy az alkalmazott ne csináljon botrányt, és főleg ne perelje be a céget az eltávolítása miatt, de az elsőre rossz dumának tűnő "itt az alkalom a változásra az életedben" tényleg reményt ad egyik-másik embernek, szóval számomra ez egyáltalán nem negatív dologként jött le.
Ryan foglalkozásával persze vele jár, hogy rengeteget utazik, és ez tulajdonképpen sokkal jobban érdekli, mint maga a munka: az összes létező légitársaságnak, szállodaláncnak, autókölcsönzőnek VIP ügyfele, és személyes életcélja, hogy eljusson a 10 millió mérföldnyi repüléssel megszerezhető, egész életre szóló executive státuszig. Gyakorlatilag nincs is otthona, a lakása egy motelszobára emlékeztet, az év 300 napján úton van, és nagyon ügyel arra, hogy véletlenül se kerüljön közelebbi kapcsolatba senki emberfiával. Ennek érdekében a családjától is alaposan távol tartja magát. Hogy miért, az nem derül ki, ráadásul - ahogy már írtam - kifejezetten sármos, kellemes emberként ismerjük meg ezt a Ryan fiút, nem egy szociopataként, szóval nem teljesen értettem ennek az egész "kevés érzelmi poggyásszal utazom"-dolognak az indíttatását. Ahogy annak egy filmben lennie kell, be is üt a mennykő: Ryan találkozik saját magával női kiadásban (Vera Farmiga, Oscar-jelölés - megint csak nem igazán értem, miért; nem mondom, hogy rossz volt, de nem is Oscar-alapanyag szerintem). Alex is állandóan úton van, és gyűjti a VIP-kártyákat; kettejük között a kötetlen jelszó ellenére kezd kialakulni valami, ami Ryant is kimozdítja érzelmi sivárságából. Ehhez az is hozzájárul, hogy költségcsökkentés okán a cége be akarja vezetni az interneten keresztül végzett kirúgásokat, ami ellen persze Ryan hevesen ágálni kezd; na nem mintha a személyes jelenlét fontosságában hinne, ami a saját munkáját illeti, hanem a mérföldjeit félti. Erre a nyakába varrják az ötletgazda kolleginát: járja be vele az országot, nézze meg, hogyan dolgozik egy profi, és miért is fontos, hogy négyszemközt rúgják ki az embereket. A kezdő, de lelkes munkatársnő (Anna Kendrick) és a tapasztalt öreg róka persze a kezdeti ellenszenv ellenére megkedvelik egymást, sőt tanulni is tudnak egymástól - az ő kapcsolatuk dinamikája a film egyik erős tartóoszlopa, már ha nem teljesen hülyeség ilyet mondani.
A befejezés nem egyértelműen vidám vagy szomorú, számomra nem derül ki, hogy mi is lesz Ryan sorsa, mármint lelkileg-érzelmileg. Az Alexszel való kapcsolata is kérdéseket vet fel: bár sejtettem, hogy ilyesmi lesz a vége, nagyon gáznak éreztem, hogy a csajról kiderült: családja van, és igenis érezhette, hogy a pasinak kezd többet jelenteni, mint futó kaland, elvégre elvitte a húga esküvőjére... Egyszóval inkorrekt volt a nő szerintem, ami utólag számomra az egész filmet megkeserítette.
Összességében teljesen nézhető, sőt ajánlható film, adnék rá egy hetest, ha nem lennének ezek a számomra zavaros dolgok, így inkább csak 6,5. De nézzétek meg, és tisztázzátok, ami nekem nem volt világos, légyszi. :) A film egyébként Walter Kirn hasonló című regénye alapján készült, de van egy olyan érzésem, hogy egészen mást hoztak ki belőle, például biztos vagyok benne, hogy a romantikus szálat a forgatókönyvírók varrták bele a filmbe. És ahogy az idézeteket elnézem, a könyv sokkal szatirikusabb lehet, mint a film, mindenesetre érdekesnek tűnik.