Rakovszky Zsuzsa: A Hold a hetedik házban

Rakovszky Zsuzsa a legkedvesebb kortárs költőm. A Kísértetek számomra az egyik legfontosabb vers a magyar irodalomban (de az egész Az időről ciklust nagyon szeretem, lásd itt). Rakovszky prózájával viszont, ezt most már kijelenthetem, nem tudok igazán megbarátkozni. A kígyó árnyéka még tetszett, bár valamit hiányoltam belőle. A hullócsillag évétől már dideregtem, és most, hogy a szerző nemrég megjelent novelláskötetét is elolvastam, meg is tudom mondani, mitől.
A kötet címe a Hair híres kezdődalára utal: When the moon is in the seventh house... Egy új kor, a Vízöntő kora kezdetét harangozza be ez az optimista dal, amikor végre harmónia, megértés, bizalom és szeretet fog uralkodni az emberi kapcsolatokban. De aki ezt ígérte, hazudott, legalábbis a novellák szereplőinek életében hiába is keresnénk bármelyiket is. Van helyette üresség, önáltatás, céltalanság, kishitűség, szorongás, és minden dolgok változhatatlanságának örök és nyomasztó tudata. (Illetve ha a szereplőkben magukban nem is él ennek tudata, az olvasóban erős marad ez a benyomás, főleg mivel a novellák végére semmi sem változik, minden marad ugyanúgy, vagy akár kezdődhetne elölről.) Ha van is valami lelkesítő dolog az életben, az általában hamisnak és múlékonynak bizonyul, mint a lázas kamasz rajongása a társadalom peremére szorultakért (Az ismeretlen tényező), vagy az ürességtől kongó életű nők próbálkozásai meditációval, gyülekezetbe járással (Mája fátyla). A Triptichon szép, titokzatos és szomorú, talán a legrövidebb írás a kötetben, és ez áll a legközelebb a versek tömörségéhez, ezért szerettem. A nyitó elbeszélés, A Hold a hetedik házban visszatekintve, a másik nyolc fényében még mutat valami pozitívat, valami fájdalmas, megkésett, hiábavaló, szerelemnek már nem nevezhető, de mégis fontos ragaszkodást a nő és volt férje között. Időről időre megcsendül az a hang, amit a versekben szeretek, és vannak aha-élményt nyújtó mondatok, ahol az ember bólogat, de összességében ez számomra nagyon lehangoló olvasmány volt. Persze nem muszáj minden olvasmánynak vidámnak lennie, de engem átjárt az a hideg, üres, banális céltalanság, ami árad ezekből az életekből, és azt éreztem, hogy nem akarom ezt érezni, hogy sok ez nekem 350 oldalon keresztül, hogy nem, Rakovszky Zsuzsa nem nekem írta a novelláit.