William P. Young: The Shack - A viskó

Vallási témájú könyv ritkán kelt akkora visszhangot, mint a 2007-ben megjelent A viskó. Persze elsősorban a keresztény olvasókat mozgatta meg - a nyílt rajongástól az eretnekség vádjáig mindenféle fogadtatásban volt része. A kanadai szerző, William P. Young eredetileg hat gyermekének írta a történetet karácsonyi ajándék gyanánt, és csak barátai unszolására és anyagi segítségével jelentette meg magánkiadásban, marketingkampány helyett pedig szóban terjedt a könyv híre, de így is eljutott a New York Times bestsellerlistájának első helyéig.
A regény Mack, egy ötgyermekes családapa történetét meséli el, akinek legkisebb gyermeke - egy kislány - egy pedofil sorozatgyilkos áldozata lesz. Három évvel később Mack és családja még mindig nem heverte ki a szörnyű eseményt, amikor a férfi különös levelet talál a postaládájában: Istentől, vagy ahogy Mack felesége szólítja, Papától érkezett, aki azt üzeni Macknek, hétvégén várja őt a viskóban. A viskó Mack fájdalmának, gyászának és lelkiismeret-furdalásának esszenciája, egy elhagyatott hely az erdőben, ahol a nyomozás során megtalálták az egyetlen arra utaló bizonyítékot, hogy mi is történhetett a kislánnyal. Mack nem tudja mire vélni az üzenetet, de nem tud ellenállni a rejtélyes meghívásnak.
A viskóban pedig tényleg a Szentháromság várja Macket, de Isten nem egészen olyan, ahogyan elképzelte: az Atya (vagyis Papa) egy - bocsánat, de ez a legjobb szó - feka mama képében jelenik meg neki; Jézus sem a gyülekezeti termek giccsfestményeinek szőke, kék szemű hercege, hanem egy alacsony, nagyorrú zsidó kétkezi munkás; a Szentlélek, vagyis Sarayu (szanszkritul szél, áramlat) pedig egy apró termetű ázsiai nő, aki annyira vibrál, hogy alig lehet ránézni. Mack pedig nem tehet mást, mint hogy felfüggeszti hitetlenkedését, és párbeszédbe elegyedik Isten mindhárom személyével, és megtapasztalja a közöttük lévő kapcsolatot.
Ez az alapötlet nekem eléggé tetszik, és a teológiai mondanivalóval is teljesen egyet tudtam érteni. Előkerülnek a legfontosabb alapkérdések: a Szentháromság mibenléte, a törvény jelentősége, a szeretet hatalma, Isten mindenhatósága, a szabad akarat, miért engedi Isten a gonoszt, stb. Amit ezzel kapcsolatban mond Young, az szerintem mind teljesen rendben van, és eleve szimpatikus az az igénye, hogy megpróbálja kirobbantani az olvasót - akár hívő, akár nem - a megszokott sztereotípiákban való gondolkodástól a kaporszakállú öregúrtól bűn és bűnhődés viszonyáig. Ezért bárkinek merem ajánlani a könyvet, hívőnek és nem hívőnek egyaránt, mert mindenki találhat benne értékes és megszívlelendő gondolatokat, esetleg egy más, frissebb nézőpontot, mint amelyből eddig szemlélte Istent, a hitet és az egyházat (aminek egyébként korántsem hízeleg a regény).
Viszont egy nagyon komoly baj van ezzel a könyvvel: hogy a szerző nem író. Nem tud írni, na. Rosszul ír, még eredetiben is erőltetett néhol, képzelem, fordításban milyen fájdalmas lehet annak, aki érzékeny az ilyesmire. Papa, Jézus és Sarayu folyamatosan viccelődik egymással meg Mackkel - ami teljesen rendben van, szerintem Istennek remek humora van, csak W. P. Youngnak nincs, legalábbis nem tudott egy olyan párbeszédet sem írni, amin mosolyra húzódott volna a szám. Nincs egyetlen olyan sora sem a regénynek, ami rabul tudna ejteni azzal, ahogyan meg van írva. Sajnos olvasás közben bevillant, hogy Young körülbelül olyan jól ír, mint Stephenie Meyer, a vámpírbestsellerkirálynő, és ettől kezdve nem tudtam szabadulni ettől a gondolattól. Például a Szentlélekről állandóan Alice, a filigrán alkatú, jövőbe látó, fürge lábú vámpírcsaj jutott eszembe. Idegesítő volt, na.
Szóval nem a szépirodalom csúcsa - még csak nem is az alja, mert egyszerűen nem az -, de azért azt mondom, olvassátok el, mert elgondolkodtató és örömteli dolgokat mond.