Amélie Nothomb: Métaphysique des tubes

Amélie Nothomb Japánban született, a szülei diplomaták voltak, ezért gyerek- és ifjúkorát hat különböző országban töltötte, 17 évesen jutott el először Európába, hogy végül a kies Belgiumban telepedjen le. Ennek ellenére szerintem a belgaság kvintesszenciája az írónő: bizarr mind kívül, mind belül (úgy értem, a fejében lévő gondolatok). Tele van szokatlan regényötletekkel, nem mindennapi helyzeteket és figurákat mutat be a műveiben. Magyarul öt regénye jelent meg, és a Métaphysique des tubes méltó lenne arra, hogy ez legyen a hatodik, amelyet kiadnak nyelvünkön is.
Nothomb számos regénye önéletrajzi ihletésű, és a könyvborítókon is gyakran a saját fotója szerepel (legalábbis a francia nyelvű kiadásokén). Ilyen például a Hódolattal esengve, amely a Japánba visszatért huszonéves Amélie egyéves pályafutását írja le egy japán multicégnél, és közben nagyon izgalmas és egyedi betekintést ad nemcsak egy ilyen cég belvilágába, de az egész japán kultúrába is. (Mivel élete első éveit ebben az országban töltötte, Nothomb kiválóan beszél japánul, és nem kívülállóként nézi az ország kultúráját.) A Métaphysique des tubes szintén önéletírásnak mutatja magát - a szerző gyerekkori képe a borítón, egyes szám első személyű narráció, a főszereplő neve Amélie -, amely az írónő életének első három évéről szól. Csakhogy míg például a Hódolattal esengve valóban hihető mint történet (bár nem ezért érdekes), ez a regény megtöri az önéletírói szerződést: tele van olyan fantasztikus elemekkel, amelyek a dokumentumtól a fikció felé mozdítják el - és azt mondom, szerencsére, mert ettől lesz rendkívül élvezetes és karakteresen nothombos írás.
A cím azt jelenti: a csövek metafizikája. Az újszülött Amélie saját magát egy emésztőcsőként írja le, amiben nincs is semmi különös, elvégre újszülöttként tényleg nagyjából erre az egy funkcióra korlátozódik a test működése, de ő azt állítja: kétéves koráig nem mozdult, egy hangot sem adott, csak feküdt, és emésztette a tejet, majd a pépes ételt, amelyet belé töltöttek. Semmilyen környezeti hatás nem tudta kizökkenteni ebből a katatón nyugalomból, ami a szüleit eleinte aggasztotta, majd a helyzetet megszokva, egészen örültek is neki, legalább nem volt sok dolog a gyerekkel, akit kedvesen Növénynek neveztek el. Azért itt rögtön feltűnik, hogy konfabulál a kedves szerző, nem? :) Kétéves korában aztán egyszer csak felült a kiságyban, és ordítani kezdett, majd dühödten ordított fél éven át. A szülők először örültek, aztán visszasírták a Növényt. Egy szép napon azonban megérkezett a nagymama Belgiumból, és mi mást hozott volna magával, mint egy bőrönd belga csokit. Ezzel tömte be az ordító Amélie száját, megismertetve őt az élvezet fogalmával és élményével, egyben megalapozva éntudatát: aki az élvezetet átéli, én vagyok. Az ordítás, ami az igazságtalan, túlerőben lévő világnak szólt, megszűnt: a gyerek felfedezte, hogy tudja befolyásolni a világot és a saját közérzetét, vagyis hogy hatalma van a világ felett. Ettől kezdve a világ megnyílik Amélie számára, aki tisztában van vele, hogy ő Isten, és minden körülötte forog - és ebben nem az elkényeztetett gyerek nyafogása szól, hanem a gyerekkor lényegének nagyon jól megőrzött emléke pendül meg benne.
Mert Nothomb nagyon cselesen visz végig minket ezen a gyerekkori memoáron: egy gyerek beszél, de nem gyerekhangon, még csak nem is egy koravén gyerek hangján; amit mond, az önéletrajzként tökéletesen hihetetlen - nemcsak azért, mert nem emlékezhetne minderre, hanem mert a gyermek önmagának tulajdonított gondolatokkal és képességekkel semmilyen kétéves nem rendelkezik. Viszont bármilyen valószínűtlen is, hogy ezek a metafizikai eszmefuttatások egy két-hároméves gyerek fejében szülessenek meg, akár egy ilyen korú gyerek számára is érthetőek lennének; valami zseniális módon ötvözik a gyerek és a felnőtt világlátását, és nagyon igaz módon tükrözik vissza mindkettőt. Ráadásul kegyetlenül viccesek. Remélem, tényleg kiadják majd egyszer magyarul.