Ez az egyik kedvenc könyvem, és úgy látszik, az is marad, mert már harmadszor olvastam, és még mindig nagyon tetszik. Kábé tíz éve vettem, amikor Angliában dolgoztam au-pairként, és azóta is élénken él bennem, hol olvastam (a tokiói fejezetet például a fürdőkádban). Ez a regény ugyanis kilenc (plusz egy nyúlfarknyi) különálló történetből áll, amelyek azonban laza szálakkal kapcsolódnak egymáshoz - lehetne vitatni, hogy valóban regény-e, és nem inkább novellafüzér, de végül is tök mindegy. Számomra ez a szerkezet remekül szimbolizálja az ezredvégi világfalu-fílinget: azt, hogy elszigetelten éljük összefonódó életünket, egymástól hat lépés távolságra. De megvan itt minden, ami az ezredforduló környékén meghatározza a világunkat: cybertechnológia, szervezett bűnözés, egymást váltó politikai rendszerek, (ön)gyilkos szekták, spirituális irányzatok, globalizáció és urbanizáció, és a zene, a zene, a zene - na meg a szerelem, a szerencséseknek.Mitchell nem fest túlzottan vidám képet a jelenről és a sejthető jövőről, az összkép számomra mégis pozitív. Vannak értékes dolgok, amelyekért érdemes küzdeni, ezek közé tartoznak az emberi kapcsolatok és a helyek, a közösségek, ahova tartozunk. Minden fejezetet átjár a hely szelleme Okinawától New Yorkig: a narrátorok szorosan összefonódnak a hellyel, ahol élnek. Úgy tűnik, még most, a kétezres években is azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.
Számomra ez a könyv felhívás (pedig semmi propagandisztikus nincs benne, becsszó): most még fordulóponton van a világ, most még menthető, de nem mindegy, hogyan élsz.
Azt hiszem, ebből semmit nem tudtatok meg a könyvről, inkább olvassa el mindenki jól. :)
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése