Aravind Adiga: The White Tiger

Ez a könyv ősszel Londonban esett be a kosaramba; csak annyit tudtam róla, hogy Booker-díjat nyert 2008-ban, amely talán a legrangosabb irodalmi díj Nagy-Britanniában. Ja, és nagyon tetszett a borítója. Most le is vettem a polcról; a papírja is nagyon jó, és szép nagy betűkkel van nyomva, úgyhogy másfél nap alatt elolvastam. Tehát a könyv fizikai jellemzői maximálisan kielégítőek voltak. De mi a helyzet a tartalmával?
Az biztos, hogy mellbevágóan realista képet fest Indiáról - anélkül, hogy belemenne a szörnyű részletekbe. A narrátor, Balram arról beszél, hogy két India van: a világosság Indiája (a jómódú partvidék) és a sötétség Indiája (az ország belső, szegény régiói). Ő maga is a Sötétségből származik, egy kis faluból, ahol népes családja a magukat relatíve fiatalon a halálba dolgozó férfiak szerény keresetéből igyekszik fenntartani magát (és a vízibivalyt, aki a család legfontosabb tagja, és mindenkinél többet kap enni). Balram azonban a kezdetektől érzi, hogy neki más lesz a sorsa, és sikerül is kitörnie a falusi nyomorból: sofőrként kap munkát egy gazdag és befolyásos család városi házában, majd Delhibe is követi őket. Itt fedezi fel, milyen az élet a Világosságban: a plázák, szállodák, irodaházak, outsourcing cégek és call centerek világában. Persze ezt a világot a magafajták csak kívülről, a hátsó ajtóban állva nézhetik, hiszen ide rendes cipő és ruha nélkül nincs belépés. Adiga egy nagyon frappáns metaforával ragadja meg, hogyan lehetséges az, hogy az ország lakosságának 99%-a kiszolgálja a fennmaradó 1%-ot, és eszébe sem jut kitörni a szolgalétből, mert az a vérébe ivódott. Balram viszont amúgy hindumód megvilágosodott, és élte céljának tartja, hogy kitörjön a világosságra.
Ez lehetne nagyon pozitív üzenet is, ugye? Hát nem az. Nincs sikersztori. Ugyanis nem két India van, hanem három. (Elnézést a szerzőtől, a harmadikat én tettem hozzá.) A Sötétség és a Világosság között ott van a Homály: a bűnözés, a korrupció útja. A könyv konklúziója szerintem az, hogy a Sötétségből legfeljebb ide vezet az út. Balram vállalkozó szellemének köszönhetően a 36.000.004 isten jól felviszi a dolgát - de ez csupán arra elég, hogy immár megvetéssel nézzen azokra is, akik közül jött, de azokra is, akik közé igyekszik.
Nekem végkicsengésében nagyon fájdalmas ez a könyv. Fáj az éles, sőt dühös társadalomkritika, még ha iróniába is van csomagolva, és olykor megmosolyogtat a korrupció, a lezsírozott választások, a kasztrendszer, a társadalmi különbségek tömör és találó leírása. A falusi fiú naivitása olykor valódinak tűnik, máskor kegyetlenül cinikusnak. De legjobban az fáj, hogy Adiga van annyira jó író, hogy érzékeltesse: ez így van és így is marad, az utolsó szóig elhiszem neki, hogy India így működik, és hogy feltörni csak a dzsungel törvényeit követve, egy fehér tigrisnek sikerülhet. Csakhogy a tigris bundája szennyes (lásd ehhez még Lázár Ervint).
A britek érzékenyek Indiára, és izmos bűntudatuk van az ott kialakult helyzet miatt, amiben nem kis szerepük volt. Nem csoda, hogy ez a regény ilyen nagy elismerést kapott.