Stef Penney: The Tenderness of Wolves - Gyengéd, mint a farkasok

Nemrég akadt a kezembe ez a könyv az antikváriumban, és mivel a fülszöveg alapján érdekesnek tűnt, hazahoztam. A történet 1867-ban játszódik Kanadában, egy Dove River nevű kis településen. Egy gyilkosság indítja mozgásba az eseményeket, és mivel az áldozat egy prémvadász, a környék prémkereskedelmét a kezében tartó Hudson Bay Társaság emberei irányítják a nyomozást. Ami nem kecsegtet gyors eredménnyel, ugyanis az áldozatot senki nem ismerte túl jól; a gyilkosság indítéka nehezen kikövetkeztethető, a tettes alighanem a szűk közösségen kívüli, ismeretlen személy. Csakhogy egy helybéli asszony 17 éves fia is eltűnik a gyilkosság másnapján; ezen a nyomon indul el a Társaság embere és - tőle függetlenül - az anya is, remélve, hogy a fiú választ tud adni a gyilkossággal kapcsolatos kérdésekre is.
Az alaptörténet nem rossz, és tisztességesen meg is van írva. Az első ötven oldalnál még lelkes voltam, hogy ez jó lesz, de aztán elült a lelkesedésem. Semmi ordító hiba nem volt benne, még csak azt se mondhatnám, hogy unalmas volt vagy túl volt írva, inkább hiányzott belőle valami. Utánaolvasva megtudtam, hogy a szerző skót, de mivel agórafóbiában szenved, nem tudott elmenni Kanadába, hanem londoni könyvtárakban végezte el a regényhez szükséges kutatómunkát. Lehet, hogy röhejes, de szerintem ez érződik a regényen. Szépen tud írni a csaj, és első regénynek ez egyáltalán nem rossz (nem véletlenül kapta meg 2006-ban a legjobb első regény és az év könyve kategóriákban a Costa-díjat), de nekem hiányzott az atmoszféra (pedig igyekezett megteremteni, csak szerintem maga sem tudta elképzelni). Az látszik, hogy utánaolvasott a telepesek történelmének, a fehérek és indiánok kapcsolatának, konfliktusainak, a kereskedőcégek vetélkedésének, még a vallásos közösségeknek is, de valahogy mindez nem kel életre a lapon.
A másik dolog, ami kicsit zavart, hogy a regény közel 150 évvel ezelőtt játszódik, de ez semmilyen módon nem tükröződik a regény nyelvében. Nem mondom, hogy legyen tele ósdi fordulatokkal, de a párbeszédek akár ma is elhangozhatnának, ami megint csak nem segít, ha el akarjuk képzelni ezt a korszakot.
A regényt több nézőpontból írta meg a szerző, közülük egyedül az anya beszél egyes szám első személyben, a többiekről mind E/3-ban hallunk. Ennek nem igazán láttam az értelmét, számomra az anya nem vált olyan központi figurává, akin keresztül az egész értelmezhető lett volna, nem értettem, miért emelte ki őt ilyen módon a szerző.
Összességében erős közepes olvasmányélmény volt számomra, de simán el tudom képzelni, hogy másnak sokkal jobban tetszene. Engem most nem ragadott meg. Magyarul a vörös pöttyös könyvek között jelenik meg (mint például a Twilight-sorozat), de ez senkit ne tévesszen meg, annál sokkal színvonalasabb írás.