Jon Krakauer: Into the Wild - Út a vadonba

Christopher McCandless, egy 24 éves amerikai srác 1992 tavaszán kisétált (vagy besétált?) az alaszkai vadonba, hogy megvalósítsa álmát, és néhány hónapig a civilizációtól távol, a természettel szoros közelségben éljen. A Tolsztoj-, Jack London- és Thoreau-rajongó, idealista fiatal férfi két évvel korábban, a főiskola elvégzése után elhagyta a szülői házat, az összes megtakarított pénzét egy jótékonysági szervezetnek adta, és nekivágott Amerikának. Az ország nyugati részét keresztül-kasul bejárta, rövidebb időközökre megtelepedett itt-ott, dolgozott pár hétig-hónapig, és mindenhol barátokat szerzett. De mindez csupán felkészülés volt a nagy kalandra, az önkéntes alaszkai száműzetésre, ahol - talán nem árulok el nagy titkot - néhány hónapnyi sikeres túlélés után végül életét veszítette.
Jon Krakauer sportújságíró, maga is nagy hegymászó és outdoorsman (aki nem bírja a négy fal között). Amikor - pár héttel a halála után - néhány vadász rábukkant Chris McCandless holttestére, Krakauer írt a fiúról egy cikket az Outside című lapba. A történet nagy médiavisszhangot keltett: sokan sajnálták a fiút, mások együttéreztek a családjával, de nagyon sok olyan hangot is lehetett hallani, hogy McCandless felkészületlenül, naivan vállalkozott erre a nagy próbatételre, és csak magára vethet, hogy odaveszett. Krakauert annyira megragadta a fiatalember története, hogy elkezdte jobban beleásni magát: megkereste a családot, elolvasta Chris naplójegyzeteit, és a képet gazdagították azoknak az embereknek az emlékei Chrisről, akik ismerték őt, és az újságcikk hatására jelentkeztek, vagy Krakauer kereste meg őket.
Mindebből egy rendkívül intelligens, érzékeny, idealista fiatalember portréja áll össze, aki intenzíven kereste a nyers, erőteljes, tiszta életélményeket, aki nem volt ugyan tökéletes - a családjával szembeni viselkedése például hagyott kívánnivalót maga után, bár megvoltak az okai -, de aki kétségtelenül nagyon mély nyomot hagyott mindazokban, akik jól vagy akár csak futólag ismerték őt. A szabadságnak az a vágya, ami ebben a fiúban élt, ilyenfajta erkölcsi tartással párosulva számomra rendkívül szimpatikus, és a fiú sorsa tragikusságában is felemelő, inspiráló.
Az viszont nagyon érződik a könyvön, hogy Krakauer újságíró. Ritkán szoktam dokumentumregényeket olvasni, így nem igazán tudom mihez viszonyítani, de ez igazából még csak nem is regény, nem áll össze túl jól. Először a könyvből készült filmet láttam, ami instant kedvenc lett, úgyhogy hajlok arra, hogy azt mondjam: ha választani kell, inkább a filmet nézzétek meg, ne a könyvet olvassátok el. Ott az egész történet gyönyörűen összeáll egy nagyon szépen elmondott narratívába, míg a könyvben sok az előre-hátra ugrálás (a filmben is van, de jobban megoldva), és Krakauer életének egy saját fejezetét is elmeséli. Nem mondom, hogy ennek ott nincs helye, és érdekes is volt (az apropója pedig az, hogy a szerző egy meglevő észak-amerikai hagyomány örökösének tartja McCandlesst, miszerint ő is be van oltva a vadon meghódításának ellenállhatatlan vágyával), de valahogy mégis megbontotta számomra az összképet.
A film mellett szól még a remek muzsika is, amely Eddie Veddernek köszönhető. A dalokon hallatszik, hogy Veddert igazán megihlette Chris McCandless alakja, gondolatai, a zene csodaszépen kíséri a film csodaszép képeit.