Doris Lessing: The Fifth Child - Az ötödik gyerek

Nagyon vegyes értékeléseket olvastam erről a könyvről a Molyon, és amikor pár napja megláttam az antikvárium polcán, éreztem, hogy meg kell hoznom a saját verdiktemet vele kapcsolatban, mert az nagyon gyanús, amikor egy Nobel-díjas íróról többen egybehangzóan állítják, hogy szar. (Ugyanebből az okból tartozom Coetzee-nek egy újraolvasással – szerintem a Foe pontosan ez volt, minősíthetetlenül szar, de ellenpéldának meg ott van Kertész Imre, akiről talán még többen mondják ugyanezt, én meg már inkább nem is védem; ha ők nem szeretik, legalább több marad nekem.)
Szóval a kérdés: adnék-e erre a könyvre Nobel-díjat? (Most tekintsünk el attól, hogy a teljes munkásságra adják, meg nem is ez a főműve Lessingnek.) A válasz: nem. Rossz könyv Az ötödik gyermek? A válasz: nem. Megtaláltam benne az érdemet, és ennek nagyon örülök.
Az alapsztori az, hogy van egy fiatal pár, David és Harriet, akik találkoznak, egymásba szeretnek, vesznek egy bazi nagy házat, elhatározzák, hogy tizennyolcezer gyerekük lesz, majd el is kezdik gyártani őket. Minden szép és jó, jönnek a gyerekek sorban, szám szerint négy; az óriási konyhaasztal körül a teljes nagycsalád elfér a többhetesre húzódó karácsonyi és húsvéti családi összejövetelek alkalmával.
Eddig volt unalmas a könyv, mintha Lessingnek fogalma se lenne róla, milyen boldognak lenni, vagy legalábbis nem tudná, hogy lehet arról írni. Azt állította, hogy boldogok, de nem hittem el, csak kartonfigurákat láttam egy babaházban. Aztán beüt a ménkű egy ötödik magzat képében, aki már a méhen belül üti-veri az anyját, aki szinte megtébolyodik a terhesség hónapjai alatt az állandó belülről jövő támadástól. Mennyire ellenszenves már: egy nő, aki ellenségnek tekinti a saját, szíve alatt hordott gyermekét – én pedig azt éreztem, itt kelt életre az anya alakja, együttéreztem és együtt éreztem vele, ahogy az abnormálisan erős ütéseket, rúgásokat elszenvedte, ahogy képtelen volt figyelmet, energiát fordítani a férjére és másik négy gyerekére – főleg a még szinte újszülött legkisebbre –, ahogy a fájdalmat elűzni próbálva rohant az utcákon csapzott hajjal, kezét a hasára szorítva órákon keresztül.
A regénybeli ötödik gyerek tulajdonképpen minden szülő (különösen az új szülők) rémálma. Mi lesz, ha a gyerekem nem viszonozza a szeretetemet, ha nem tudom megnyugtatni a jelenlétemmel, ha nem fogad el, ha nem szeret, ha nem tudom megnevelni? Ez válik valóra David és Harriet életében (a gyerek extrém agressziójával és szinte emberfeletti erejével súlyosbítva), és az írónő válasza az, hogy az ilyen gyereket képtelenség szeretni, sőt nagyon nehéz nem meggyűlölni. Ugyanakkor az is kiderül a regény legerősebb, legmegrázóbb középső részéből, hogy az anyai ösztön még a boldogság vágyánál is erősebb.
A könyv vége számomra megint egy kicsit ellaposodott, elment abba az irányba, hogy vajon micsoda ez a gyerek, a gének milyen kombinációjának köszönhetően jött létre, és engem ez az eszmefuttatás kevésbé érdekelt. Összességében viszont nagyon elgondolkodtatott a szülő-gyerek kapcsolatról, és különösen arról, hogy miért csak akkor szeretjük a gyerekeinket, amikor szépek, jók, szófogadóak, nem okoznak problémát, és miért kezdjük el megvonni tőlük a szeretetünket, amikor nem felelnek meg az elvárásainknak. Ez persze így túlzás, de tegye a kezét a szívére, aki még sose éreztette a gyerekével, hogy ha nem úgy viselkedik, ahogy apuci/anyuci szeretné, akkor ő nem jó.
A magyar kiadásról nagyon rosszakat hallottam, de ha valaki eddig nem mert angolul olvasni, mert félt, hogy meghaladja a képességeit, akkor Lessing szerintem nagyon jó lehet kezdésnek. Egyszerű, lecsupaszított nyelven ír, a történetvezetés is teljesen lineáris, és kifejezetten rövid ez a könyve.