Justin Cronin: The Passage

Pár hete láttam ezt a könyvet az új megjelenések között, és a fülszöveg izgalmasnak tűnt, úgyhogy hamar beszereztem, és gyorsított eljárással sort kerítettem az elolvasására is. Örülök, hogy nem riadtam vissza a nyolcszáz oldaltól (mindez persze nem lett volna lehetséges hűséges kis e-könyv olvasóm nélkül); a könyv lebilincselő volt elejétől a végéig, egy percig sem unatkoztam.
Sok mindenben emlékeztetett Stephen King Végítélet (The Stand) című regényére, kezdve a méreténél. Kingnél egy laboratóriumból elszabadult vírus tizedeli meg az emberiséget, és hozza létre azt a posztapokaliptikus világot, amelyben a maroknyi túlélő bolyong a jó és a gonosz vonzásában. Cronin regényében szintén egy eszelős kísérleteknek helyt adó laborból indul ki a fertőzés, de nem ám láthatatlan kis kórokozók formájában, hanem emberfeletti erejű, narancssárgán világító vérszívó rondaságok képében. (Ha valamibe igazán bele lehet kötni a könyvvel kapcsolatosan, akkor az a „vámpírok” külseje. Mi a frásztól lettek narancssárgák, az ég szerelmére?) A végeredmény szinte ugyanaz: a világ szinte lakatlanná válik, a civilizáció mint olyan megszűnik létezni. A Végítéletet juttatta eszembe az is, hogy itt Coloradóból indul ki a fertőzés, és Las Vegasban játszódik egy kulcsjelenet – King regényében a Colorado állambeli Boulder volt a jók, Vegas a gonoszak főhadiszállása.
De itt a hasonlóságok véget is érnek, ez a könyv ugyanis nem kimondottan horror, ijesztő dolgok nem igazán vannak benne, inkább thrillerként kategorizálnám. A könyv első harmadában megtudjuk, hogyan is kezdődött minden; majd egy hirtelen ugrással közel száz évvel később találjuk magunkat, és egy túlélő közösség mindennapjaiba tekinthetünk bele. Ezek a mindennapok felbolydulnak, amikor egy magányos, látszólag védtelen kislány érkezik a falakon túlról. A drámai változásoktól űzve egy kis csapat útnak indul, hogy kérdéseikre választ találjanak, és a lányt visszavigyék oda, ahol várják. Persze nem lesz sima az út, hiszen éjszakánként a vérszívó dögök randevúznak – egyébként teljesen meglepő és nagyon szép fordulat a könyvben, ahogy ezeket a lényeket láttatja az egyik szereplőn keresztül.
Nagyon nehéz ekkora könyvet írni, és közben elkerülni az ellaposodást, a tátongó lyukakat a cselekményben, a túlírtságot. Szerintem Croninnak sikerült. Érdekes regényalakokat teremtett, akiknek a sorsát egészen a szívemen viseltem olvasás közben. Jól átgondoltan, érdekesen rajzolta meg a civilizáció megszűnte utáni világot, képzelte el a túlélés módozatait. Az egészet átszőtte valami nagyon potens melankóliával, ami érdekes módon elvonja a figyelmet arról, hogy milyen szörnyű is lenne, ha ilyen irányba fordulna a világ sorsa; helyette azt a reményt ébresztgeti, hogy még egy ilyen világvégéből is lehetséges talán az újjászületés.
Most már csak azért haragszom a szerzőre, mert ez csak a trilógiának az első kötete, és várhatunk egy csomót a következőkre. A Cartaphilus Kiadónál már fordítják a könyvet, A szabadulás címmel fog megjelenni, de kizártnak tartom, hogy még az idén. Mindenesetre ajánlom szíves figyelmetekbe.

Update: most láttam a szerző Wikipédia-oldalán, hogy a Fox 2000 filmstúdió megvette a könyv megfilmesítési jogait, és azt rebesgetik, Ridley Scott fogja rendezni. A könyvsorozat második része 2012-ben várható The Twelve címmel, a harmadik pedig 2014-ben The City of Mirrors címmel. (Már persze ha nem lesz vége a világnak 2012-ben.)