Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra (Mt 5,6)

Éhes vagyok. Állandóan mardos az éhség. Egy ideig arra fogtam, hogy többet dolgozom, több a teher rajtam, természetes, hogy nagyobb az étvágyam. Gondoltam, van épp elég bajom, megérdemlek egy kis jutalmat. Egy idő után gyanús lett, hogy jóllakottan is még újabb falatokra vágytam. Lassan derengeni kezdett, hogy van egy űr odabent, amelyet étellel igyekeztem megtölteni; egy állat, amelyet a neki dobott konccal akartam lecsendesíteni; egy szűnni nem akaró kiáltás, amelyet a torkomon legyömöszölt falatokkal próbáltam elhallgattatni. Ettem, hogy ne fájjon az élet. Ettem, nehogy léteznem kelljen, nyersen, torzítatlanul. De az éhség nem szűnt meg.
Óvatosan körbetapogattam az ujjaimmal az űrt a bensőmben. A körvonalát ismerős dolgok rajzolták: annak távolléte, akivé lenni szerettem volna tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt. A mindennapos csalódások önmagamban. Egy sokszor megcsomózott kötéldarab, amelyet legutoljára apránként, szinte észrevétlenül nyiszáltam el, majd hajítottam félre egy sarokba. És a középpontban valaminek a hiánya, valaminek az emléke, ami miatt úgy érzem: ágyúgolyó ütötte keresztül a lelkemet, lényem legmélyének közepe hiányzik, és mint ha kádból kihúzzák a dugót, úgy folyik el belőlem szeretet, energia, törődés, kreativitás, egészség – az élet minden értéke. És nem marad más, csak a tátongó üresség.
Rájöttem, mennyi mindenre éhezem. Éhezem a társaságra, és éhezem az egyedüllétre. Éhezem az ismeretekre, és éhezem a kikapcsolódásra. Éhezem a kötődésre, és éhezem a szabadságra. Éhezem a hatalomra, és éhezem a gondtalanságra. Próbáltam habzsolni mindent, és az űr talán kisebb lett, de sosem tűnt el egészen. Így amikor két „falat” között szünetet tartottam, ismét növekedni kezdett.
Azt olvastam: „Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert ők megelégíttetnek.” Elkezdtem hát keresni az igazságot, hátha én is jóllakhatom vele. Elolvastam a szent könyveket, majd az azokat magyarázó könyveket. Filozófusok, tudósok, írók és költők gondolatait olvastam és forgattam magamban, éjszakába nyúlóan vitatkoztam róluk másokkal, akik szintén az igazságot keresték. De csak a zavar nőtt a fejemben, úgy éreztem, az igazság bajos dolog, az enyém nem ugyanolyan, mint a másé, és a keresésében csak még jobban megéheztem.
Láttam, hogy mások is éheznek; kik lelki-szellemi értelemben, mint én, másoknak viszont még a mindennapi kenyér sem adatik meg, amelyet mi, szerencsések, magától értetődőnek veszünk, és amellyel már nem tudunk jóllakni. Dühödten kérdeztem: hol van itt az igazság?
Úgy éreztem, nem jutok sehova az igazság keresésében. Körbe-körbe jártam. Talán toporogtam egy ajtó előtt, anélkül, hogy észrevettem volna, hogy ott van. Egyik este egy rég nem hallott magyar népmesét láttam a tévében, és az ajtó megnyikordult, én pedig odakaptam a fejem.
A történet az egyszeri királyról szólt, aki megunta már a válogatott, finomabbnál finomabb ételeket, és megparancsolta a szakácsnak: főzzön olyat, amilyet még nem evett, különben fejét veszi. A szakács megrettent, és egy kenyeret magához véve elszökött. A király persze másnap haragra gerjedt, hogy se ebéd, se szakács; azonnal nyergeltetett, és katonáival a nyomába indult. Egy sűrű erdőben találták meg a szakácsot, amint egy fa tetején ült, és még mindig szorongatta a vekni kenyeret, amellyel útnak eredt. A király megparancsolta, hogy vágják ki a fát a szakács alól, aki ijedtében imádságra kulcsolta két kezét, amikor a fa mozogni kezdett, így elejtette a kenyeret.
„Elcsodálkozott a király: hát az meg micsoda?
– Ez bizony csak kenyér – mondták a katonák. – Nem királynak való, hanem csak a szegény embernek.
Elővette bicskáját a király, szelt belőle és megkóstolta. Addig falatozott, míg a fele elfogyott. Azt mondja akkor:
– Na, ilyen finomat nem ettem még, amióta a pólyából kioldottak. Sohase mondtad, te gézengúz – kiáltotta fel a remegő szakácsnak –, hogy ilyen jóízű eledelt is tudsz készíteni! […] A legszigorúbban megparancsolom, hogy mától fogva akármit teszel az asztalomra, el ne hagyd mellőle a kenyeret.”
Eszembe jutott egy úrvacsorai alkalom, amikor hatalmas körben álltunk mezítláb a füvön, egy óriási kenyeret adtunk körbe, mindenki tört egy falatot, majd a mellette állónak nyújtotta Krisztus szavaival: Ez az én testem, amely érted is megtöretett. És megértettem, hogy rossz helyen kerestem a lelkem táplálékát. A bölcselkedés, az igazság keresése nem vitt közelebb a hiányzó középpont megtalálásához. Amit kerestem, egész idő alatt ott volt, csak arra várt, hogy odaforduljak hozzá, és részesedjek belőle, és így tegyen teljessé.
Az élet kenyere nekünk is odakínálta magát. A mi asztalunkon is ott hever. Törhetünk belőle egy falatot, és tovább kínálhatjuk másoknak is. Egyszerűbb és táplálóbb eledelt nem adhatnánk senkinek.

Megjelent A lelket beteljesítő táplálék címmel: Lelkipásztor. Evangélikus lelkészi szakfolyóirat, 2011/1. 1. o.