Kamarás István: Megjelöltek

Hogy van az, hogy ezt a regényt szinte senki nem olvasta, sőt még csak nem is hallott róla? Sőt hogy van az, hogy azt sem tudjuk, ki az a Kamarás István? Eta hívta fel a figyelmemet erre a regényre lelkes értékelésével (ő az egyetlen, aki olvasta), és volt olyan rendes, hogy kölcsön is adta nekem a saját példányát. És bár reméltem, hogy tetszeni fog, azt nem sejtettem, hogy ennyire.
A zémegyei Szocióváron vagyunk (Szoció-vár/Szoci-óvár, érted), a háromszorosan kiváló John Brown Városi és Járási Könyvtárban, amelynek dolgozói tudják, hogy az olvasó valójában ellenség, akit legjobb gyanakodva szemmel tartani. A bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor egy ellenőrzés során kiderül, hogy az olvasólétszám elmúlt évi hihetetlen gyarapodása egy meglehetősen kreatív megoldásnak köszönhető, ami a Könyvtártudományi Kamara azonnali, megyeszintű kulturális felülvizsgálatát vonja maga után. Eddig elsősorban az idióta rendszer kritikáját olvashatjuk, aminek az abszurd talán a legmegfelelőbb műfaja, itt viszont elkezdenek történni a furcsaságok. A felülvizsgálat finoman szólva is korlátozott sikert ér el, de az akció végeztével egy különösen is elhivatott adatgyűjtő - nevezzük úgy: a Szemüveges - a helyszínen marad, hogy tovább vizsgálja a könyvtárhasználati szokásokat. A Szemüveges maga sem sejti, hogy szakmai elhivatottsága mennyire próbára lesz téve (azt hiszem, akkor veszíti el a fókuszt, amikor először észreveszi és katalogizálni kezdi a női melleket). Az abszurd rendszerkritikából szép lassan kinő egy megható, egyszerre ironikus és lírai fejlődésregény. Végső soron ez a könyv az életörömről szól, arról, hogy ragadjuk meg a szépet, az értékeset, az örömtelit az életben, és elsősorban ragadjuk meg a másik embert, fűzzünk hálót, közösséget a rendszer által elidegenített, számadattá, statisztikai elemmé vált emberekből. Mindez finoman fűszerezve a létről és Istenről való beszélgetésekkel, töprengésekkel, szívmelengető gondolatokkal.
Ez valóban egy méltatlanul elfeledett regény, amely sokkal jobb szöveggondozót érdemelt volna (ha volt neki egyáltalán), és őszintén szólva egy szigorú szerkesztőt is, mert bár remekek a kis groteszk jelenetek és különös emberalakok, néhol a feszes szerkezet rovására mennek. Mindez nem változtat a tényen, hogy sokkal több embernek kéne ismernie ezt a könyvet. Irány a könyvtár, ne riadjatok vissza a könyvtárosoktól! :)