2011. március 31.

Az ismeretlen Istennek (ApCsel 17,23)

Már egy ideje a kívülálló fülével hallgatom és szemével nézem az istentiszteleteket. Valahányszor egyházi megnyilvánulásokat hallok, úgy figyelek, mintha számomra ismeretlen dologról beszélnének. Többé nem elégszem meg azzal, ha a lelkész elfogadott keresztény igazságokat ismételget, amelyeket kiskorom óta már oly sokszor hallottam.
Nem mintha magamat kívülállónak érezném. Nem arról van szó, hogy kiábrándultam az egyház tanításából. Nincs számomra fontosabb üzenet a világon, mint Krisztus istenszeretetről és emberszeretetről szóló üzenete. Vágyom arra, hogy ezt minél tisztábban továbbadhassam, hogy megértésre találjon. De hiába érzem úgy, hogy a szívemből szólok, hogy életem – és mindnyájunk élete – alapjáról beszélek, és hogy amit megtapasztaltam és megpróbálok továbbadni, olyan magától értetődő, mint a lélegzetvétel. Hiába hallgatja a másik jóindulattal és odafigyeléssel, mégsem éli át, amit én.
Először a jól bejáratott egyházi zsargonnal kezdtem. Úgy beszéltem, ahogy egy teológus vagy lelkész barátommal beszélnék. A másik figyelt, hallgatott, majd azt mondta: neki ez semmit nem mond. Isten, bűn, megváltás, hálaadás, gondviselés – üres szavak. Világképem számára nemcsak idegen, de mondvacsinált is. Logikámat – és a keresztény gondolkodás logikáját általában – kifacsartnak találja. Elvérzem a keresztkérdésein (nem mentség, hogy a neves teológusok is). Nem tudok kézzelfogható bizonyítékkal előállni Isten létezéséről. Pedig neki erre lenne szüksége.
Nem utasítja el, amiről beszélek. Ezért beszélünk róla újra meg újra. Tudom, hogy nem fog rábólintani a kedvemért. Hálás vagyok neki, hogy nem alkuszik meg egy olyan igazsággal, amelyet nem tud a magáévá tenni. Mégis frusztrál, hogy nem tudom átadni ezt a csodát. Nem tudom megláttatni vele, amit én látok. Ki is borulok néha. Csapnivaló misszionárius lennék.
Kettőnk közül ő az, aki nem adja fel. Én néha már ki is térnék a számomra kínossá váló beszélgetések elől. Egyszer bevallja: irigyel engem, amiért hinni tudok Istenben. Nem zárja ki a lehetőségét, hogy egyszer ő is hinni fog. De már tudom, hogy akárhogyan variálom az eddig elhangzott szavaimat: nem azok fogják őt hitre juttatni.
Most már az ő fülével, egy kívülálló fülével hallgatom az igehirdetést. Az ő szemével nézem a liturgiát. Az ő nézőpontjából tekintek az egyházi megnyilvánulásokra. És azt látom, azt hallom, hogy önmagunkhoz beszélünk. Csodálatos, mélyen igaz dolgokat mondunk (jobb esetben), amelyek számára és még sokak számára már alapjaiban – az Istenről való gondolkodásban – idegenül és erőltetetten hangzanak. Ezért nem tudom beérni ezzel a fajta beszéddel. Úgy érzem, le kell építenem magamban ezt az önmagába fordult „szaknyelvet”, és szerényebb szavak után kell néznem.
Pál areopágoszi beszédében ezt mondja a filozófiát és teológiát kedvelő athéni hallgatóságnak: …amikor bejártam és megtekintettem szentélyeiteket, találtam olyan oltárt is, amelyre ez volt felírva: AZ ISMERETLEN ISTENNEK. Akit tehát ti ismeretlenül tiszteltek, én azt hirdetem nektek.
Az athéniakban nem kellett elültetni az istenség létezésének gondolatát. Többszörösen is ismerős volt számukra. Kicsit mégis hasonlítanak napjaink szekularizálódott emberére: „szeretnék megérteni, miről is van szó”. Igyekeznek elméjükkel megragadni minden elérhető információt, és ezekből kialakítani a legbölcsebbnek tűnő világképet. Racionálisan közelítenek az istenkérdéshez is. Pál a lét alapjáról beszél, aki olyannak teremtette az embert, hogy kutakodjon az Isten után, hátha kitapinthatják és megtalálhatják, hiszen nincs is messze egyikünktől sem. Ez az Isten azonban nem hasonló semmilyen emberi elképzeléshez. Az egyetlen támpont Isten megismeréséhez önmagáról adott kijelentése a Bibliában, amelyet azonban nem lehet úgy olvasni, mint egy szakkönyvet. Racionális, tudományos megközelítéssel kiváló kritikai munkát lehet végezni a Biblia szövegén, de ennek eredményeként még senki nem jutott istenhitre. Aki az ismeretlen Istent keresi, ne ezt az utat kövesse. Az Istent keresőnek nem exegézisre és kortörténetre van szüksége, hanem Isten érintésére. És ezt, bármeddig válogatom is a szavaimat, én nem adhatom meg neki, egyedül Isten. Ezért nem is baj, ha szavaim egyre tétovábbak lesznek. Lehet, hogy jobb is így. Egy biztos: hirdetnem kell az ismeretlen Istent. A megértést és a megtérést megadja ő.

Megjelent: Lelkipásztor. Evangélikus lelkészi szakfolyóirat, 2007/2. 41. o.

11 megjegyzés:

Eta írta...

Kedves Juci,
nagyon érdekes ezt olvasni, mivel egy időben engem is nagyon foglalkoztatott a nyelvi kérdés, és úgy véltem, hogy alapvetően a rossz nyelvhasználat az oka annak, hogy nem tudjuk a nem vallásos emberek számára érthetővé tenni az üzenetünket. Azóta nem használom ezt a nyelvezetet, és az igehirdetésben, írásban azt tapasztalom, hogy sokkal "frissebben" hangzik, amit mondok.

De egy idő múlva rádöbbentem, hogy a nyelvi kérdés csak tünet. Az alapvető probléma nem itt van, hanem a világnézetben. És most nem arra gondolok, hogy az enyém vallásos, egy ateistáé meg nem az. Hanem arra, hogy a racionálisan gondolkodó(!) ateista világszemlélete természettudományos. A miénk pedig rohadt kaotikus: amikor betegek vagyunk, és orvosokra bízzuk magunkat, természettudományos. Amikor az angyalokról, ördögökről beszélünk, mitikus. Amikor Istent próbáljuk "megvédeni" deista. Amikor érzéseinken keresztül szemléljük a hitünket, misztikus.
Az egységes világkép hiánya miatt a beszédünk is "szétcsúszik": egyes szavak mást jelentenek, amikor más-más "világnézeti üzemmódban" használjuk őket. Mást értünk hit alatt az orvosnál, a konfirmációi vizsgán, a "személyes ördög" létének megvallásakor és a belső kegyességben. Pedig ez annak, amit leírni akarunk, a központi fogalma!

Sajnos a nyelvezet, a megfogalmazás megváltoztatása csak tüneti kezelés. Az egyháznak szembe kellene néznie azzal, "meddig sántikálhat még két(sok)felé", és le kellene számolnia vele.Csakhogy ez nagyon sok kellemetlenséggel járna. Az egyháznak egy olyan mélyreható reformációra lenne szüksége, amelyre nem látok esélyt, mivel nem látok elég észt, bátorságot és kitartást a kétségek, problémák megfogalmazására és megoldási alternatívák keresésére - ODABENT, a belső szobában, az egyéni kegyességben. Mi, protestánsok annyira meg vagyunk győződve saját biblikus igazságunkról, hogy emiatt nem vagyunk képesek megváltozni. "Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?" - vigasztaljuk magunkat, és nem vesszük észre, hogy ez már régen nem igaz. Isten már egy ideje nincs velünk. :-(

Juci írta...

Eta, bocs, hogy csak most reagálok, nagyon betalált, amit írtál, azóta is ezen rágódom. Tehát akkor szerinted a világnézetünk megváltozására, egységesedésére lenne szükség? Vagy miben kellene megnyilvánulnia a reformációnak? Azt én is érzem, hogy valami hibádzik, de a nyelvi síkon elakadtam, bár nincs is annyira előtérben az életemben ez a kérdés, mint nyilván a tiédben.

Eta írta...

Juci, bocs, rendesen akarok válaszolni, ezért nem írtam még semmit. De fogok.

Eta írta...

Utálatos dolog, de igazán nincs annyi időm válaszolni, mint szeretném.
Röviden tehát: igen, azt gondolom, hogy döntenünk kell, melyik a mi világnézetünk, és utána döntenünk kell, hogy a többi világnézet által felajánlott koncepciót, amely a mi világnézetünknek nem része, hogyan integrálunk abba.
Én például már régen döntöttem amellett, hogy a természettudományos világnézetet fogadom el, mert a fizikai világ egésze *igazolhatóan* csak ezzel magyarázható. Ezek után azonban valahogyan be kellett ebbe a világnézetbe helyezni a transzcendenciát illetve a hozzá való viszonyulást. Ezt két módon tudtam megtenni: egyrészt a régi mitikus képzeteket (pl. démon, gonosz lélek, özönvíz, csodálatos erejű ételek/italok/dolgok/cselekedetek/emberek) szimbólumként értelmezem, azaz nem a „Mi ez?” kérdést teszem fel velük kapcsolatban, hanem a „Mit jelent?”-et (esetleg: „Mit jelent ez a számomra?”). Ez az értelmezési mód nem idegen az egyházi hermeneutikától sem: aszerint pl. Jézus csodái nem puszta csodatételek, hanem „jelek” – azaz olyan dolgok, amelyek túlmutatnak magukon, amelyeknek a puszta fizikai eseményen kívül mondanivalójuk is van.
Tudomásul veszem másrészt, hogy a Bibliát olyan emberek írták olyan embereknek, akiknek mind mitikus volt a világképük. A bibliaolvasáskor tehát a célom az üzenet megfogalmazása, a jel-entés megkeresése és a saját világképem és nyelvem szerinti kifejezése. Gyakorlatilag pl. a csodák „csoda-mivoltával” nem foglalkozom. Egy gyógyulástörténetnél nem tudjuk, pontosan mitől és hogyan gyógyult meg a beteg. A tárgyi csodáknál nem tudjuk, pontosan milyen fajtájú, jellegű, minőségű vagy mennyiségű átalakulás történt. Elképzelhető, hogy ha lett volna ott egy modern, természettudományos világképű ember, el tudná mondani, mi történt – ennek a világképnek a nyelvezetével. De ez a „lett volna” értelmetlen gondolat, ezért nem foglalkozom vele. (Egy példa ehhez az egészhez: az epilepsziás beteget akkor gonosz lélek által gyötört embernek tartották, ma azért nagyon kevés olyan nem fundamentalista keresztyént ismerek, aki a szomszéd másfél éves, súlyosan epilepsziás kisfiára ilyesmit mondana.)
Nem tudom, érthető-e, amit mondani próbáltam. Sok szempontból Bultmann-nak adok igazat, aki „mitológiátlanítani” próbálta az Újszövetséget, és akit ezért annyiszor támadtak, bántottak és nem értettek. Az eltérés csak annyi, hogy én a mítoszt szimbólumként megpróbálom feloldani, és a jelentését megérteni, nem egyszerűen kikerülöm. (Egyébként Bultmann sem, de azért most őt nem ragozom tovább. :-))

Névtelen írta...

A misztika elfogadása a járható út.
Ne akarjunk okosak lenni. Az okosságon túl kezdődik a megértés és főleg az elfogadás. Amire szomjuhozunk.

Eta írta...

A misztika elfogadása nem járható út! A misztikus élmény teljesen egyéni (szubjektív) és érzelmi alapú, így egyrészt nagyon ingatag, másrészt közösségformáló ereje nulla.
A megértés és az elfogadás nem "az okosságon túl" kezdődik. Éppen ellenkezőleg, az "okosság" az, amely ezekhez vezethet minket.

Juci írta...

Eta, azt hiszem, nagyrészt egyetértek veled, és köszi, hogy ilyen jól megfogalmaztad. Tényleg igaz, hogy nem lehet egyszerre két- vagy többféle világnézettel megpróbálni magyarázni a világot. De nem is kell csodákról vagy bármiről beszélni: eleve kommunikációs meg eszmei akadály az, hogy sokak számára Isten léte önmagában sem illeszthető bele a természettudományos világképbe, és ezen a mitológiátlanítás sem segít, azt hiszem.
Az egyház kommunikációjában alighanem tényleg olyasmiről lenne szükség, amiről te beszélsz, viszont a befogadói oldalról meg szerintem az észen kívül igenis szükség van a szívre is, szóval én nem zárnám ki az érzelmek közreműködését, mert az ember nem csak fejből áll, és nem csak a fejével hisz, hanem a teljes lényével. Viszont ennek a hitnek az ébresztését úgy segíteni, hogy az mentes legyen minden manipulációtól, na ez az iszonyú nehéz feladata az egyháznak szerintem.

Eta írta...

Úgy érzem, elsősorban *nem* a kívülállók miatt szükséges, hogy végre egységes világképünk legyen - hanem magunk miatt. Sokszor érzem, a különböző világnézetek homályos kavargása a fő oka annak, hogy szinte minden egyháztagnak más a vallása, és akkor még a "maguk módján hívőkről" nem is beszéltem.
Az egységesebb világlátásnak nagyobb lenne a közösségformáló ereje, egyrészt azért, mert lenne egy azonos alap, amelyen mindannyian meg tudnánk határozni magunkat és kapcsolatunkat - másrészt azáltal is, hogy az erkölcsi értékeket is egységesebbé tenné - gyülekezeten belül.

Kissé máshogy megfogalmazva ugyanezt: szerintem a "kívülálló" (külsős? :-)) emberek számára az egyház azért nem vonzó többé, mert feladta a másságát - azt a másságát, hogy akkor is ragaszkodik az Isten által megszabott JÓhoz, ha ez az életébe kerül. Ennek a feladásnak sok oka van, de az egyik az, hogy ez a JÓ is relatív lett a különböző világnézetek egymásra folyásában. És ez ránk - és a küldetésünkre - nézve életveszélyes. Szerintem az isteni jó kompromisszummentes (értem ezalatt a magunk mentegetésének elhagyását) képviselete több erőt ad az igehirdetésünknek, mint bármi más, és inkább képes *tartósan* megfelelő érzelmi állapotba hozni a hallgatóinkat, mint pl. az érzelmek felhasználása.
A manipulációval kapcsolatos megjegyzéseddel 100%-ig egyetértek - de ha teljesen odaadnánk magunkat az "ügynek", már nem lenne szó manipulációról, nem?

Feketeribizli írta...

A misztika közösségformáló ereje nulla? ezen gondolkodom... dehát a személyes spiritualitás kiteljesedése, az élő, forró Istenkapcsolatnál (=misztika) nagyobb kisugárzása semminek sincs, semmiféle értelemre való apellálásnak... egy-egy szentéletű ember teljesen odaadott hite (misztika) spirituális módon, logikus ésszel fel nem tárható utakon gyakorol hatást a környezetére, keleszti meg a tésztát, milliószoros hatásfokkal a bőbeszédű, ékesen szóló igehirdetőknél...

Juci írta...

Tök jó, hogy erre rávilágítottál, egyetértek veled. Ez tulajdonképpen a misztika gyümölcse. Ugyanakkor nagyon nehezen tanítható, átadható dolog az, ami a belső szobában történik, hogy mit is kezdjen ott az ember saját magával - bár nem is hiszem, hogy "direktben" tanítani kéne, valamit hagyjunk már a Szentlélekre is. :)

Feketeribizli írta...

ami tanítható. átadható, az a psziché működésével kapcsolatos, hogy a készülék hogyan tud fogadóképes lenni. Hogy Isten mit kezd vele, velünk, az a titok, a másik fele, de ő nem szokott elromlani, lefagyni, berozsdásodni... hozzánk magunkhoz viszont lehet használati útmutatót adni magunknak :-)

de ezt annak lehet átadni, aki már akarja, de nem tudja, hogy fogjon hozzá (saját magához). Aki viszont egyáltalán nem érdeklődik a kereszténység iránt, az nem valószínű, hogy ráharap az evangelizációk többségére, hacsak nem Isten csodája révén, mert a terminológiáink érthetetlenek a kívülállóknak, az evangelizáció metódusát meg teljesen lejáratták, és közhelyekké tették a MLM cégek a személyes termékajánló-rizsáktól a személyes tanúságtételekig. Ha viszont valaki hitelesen él, pláne, ha ilyen felsőfokon, igazi élő Istenkapcsolatban, akkor az messziről világít, az felkelti az emberek érdeklődését, és szinte biztos, hogy hatással lesz rájuk, esetleg közösség is formálódik a környezetében...