Marina és Szergej Gyacsenko: Alekszandra és a Teremtés növendékei

Sok jó könyvet olvastam az utóbbi időben, de kevés fogott meg annyira, mint ez a regény. Nehezen is tudom megmagyarázni, mivel ragadott meg annyira - nem mintha ne lenne jól megírt, fantáziadús, a posztkommunista realitást és a teljesen elszállt misztikus/metafizikus világot remekül összegyúró történet (Lukjanyenkónál is ezt szeretem egyébként), de van benne valami, ami személyesen hozzám szólt, ami engem bevont ebbe a történetbe, és ettől lesz nálam kedvenc egy regény.
Alekszandra, vagyis Szaska egy tizenhat éves lány, aki az anyukájával él, és egy nyaralás alkalmával különös, rémisztő találkozásban lesz része, ami megváltoztatja az életét. Ez a találkozás meghatározó lesz a hamarosan közeledő iskolaválasztásra nézve is, és Szaska egy isten háta mögötti kisvárosban köt ki egy obskúrus főiskolán, ahol maga sem tudja, mit fognak tanítani neki. A tizenéves (vagy abban a lelki-szellemi légkörben leragadt - nem pejoratívan, sőt magamat is beleértve) olvasók számára könnyű azonosulni a kortárs csoportba beilleszkedni nehezen tudó, első látásra átlagosnak tűnő, mégis különleges lány alakjával. A szerzők - egyébként egyszer valaki magyarázza el nekem, hogyan lehet ketten írni egy regényt, főleg egy házaspárnak! mi már elváltunk volna, de minimum agyonütjük egymást -, szóval a szerzők remekül tartják fenn a feszültséget mind a főszereplő jellem- és "mesterségbeli" fejlődésének leírásával, mind az őt körülvevő titokzatos világról csöpögtetett információkkal. Ugyanakkor egyáltalán nem éreztem hatásvadásznak ezt a fenntartott feszültséget, nagyon meggyőző volt. Egész egyszerűen tényleg letehetetlen könyv, és ilyet már régen mondtam.
Sokat gondolkoztam azon, miért rántott be magába ennyire ez a könyv, és rábukkantam egy korai könyves, illetve filmes alapélményemre a háttérben, aminek esetemben öndefiniáló jelentősége is volt, ez pedig Zseleznyikov Bocsáss meg, Madárijesztő! című regénye. Egyrészt a légkör, a szovjet-orosz fíling miatt, másrészt ott is megjelenik a kívülállóság motívuma, és valami radikális hajlam az - elsősorban érzelmi - öncsonkításra, önpusztításra - ugyanakkor önfeláldozásra, de nem ugyanaz vajon a kettő? -, ami visszhangot vert ebben a történetben. Szaska mindig olyasmiket csinál, amit nem kéne, amiről tudja, hogy tilos és veszélyes, de képtelen ellenállni neki, mert az a veszélyes, tiltott dolog szirénhangon (és felszólító módban) szól hozzá, és annyira gyönyörűnek és helyénvalónak tűnik... Volt ebben valami fájdalmasan ismerős.
A végső pontszám: öt tompa fényű arany pénzérme (ne kérdezd, honnan jött...). Egyetlen hibája a könyvnek, hogy még nagyon sokáig tudtam volna olvasni, egy csomó kérdésem maradt a világgal kapcsolatban, ezért kérem, sőt könyörögve kérem a kiadót (Metropolis Media), hogy adjanak ki még sok-sok könyvet Gyacsenkóéktól, például lehetne rögtön a Metamorfózisok-trilógia második részét (ez az első, de azt hiszem, nem ez a történet folytatódik a következő részben). Vagy mindegy is, hogy mit, csak hadd merüljek még bele ebbe az elborult világba.