Csányi Vilmos: Kisfiam, Ikarosz

A munkalavina okozta kényszerű blogcsendet szintén némileg kényszerből, egy recenziós példány értékelése okán töröm meg. Azért kényszerből, mert magamtól nem hiszem, hogy írnék pont erről a könyvről. Pável hozta a lehetőséget, hogy a Kalligram Kiadótól kapott recis példányok közül csemegézhettek a jelentkezők, és nekem erre esett a választásom - elsősorban azért, mert tetszett a borítója, meg mert a többi szerzőről még annyit se tudtam, mint Csányiról. Na jó, róla is csak annyit, hogy etológus, meg hogy az utóbbi években szépirodalmi műveket is ír.
Ugyanakkor a könyvet elolvasva nem vagyok biztos benne, hogy ez valóban szépirodalom. Valahogy regényszerű formába próbált önteni egy csomó érdekes gondolatot, de ez nem sikerült. Nem lett belőle regény csak azért, mert párbeszédek vannak benne, meg valamiféle cselekmény. Sokszor Platónra hajazó párbeszédek tarkították a szöveget, amelyek hol érdekesek, hol ásítatosak voltak, de egy (két) dologban mind hasonlítottak: nem voltak hihetőek/valószerűek, és semmivel nem járultak hozzá a jellemábrázoláshoz. (Ha példát akarnék mondani arra, hogyan lehet hihetetlen mennyiségű ismeretanyagot jól megírt párbeszédekben átadni, amelyekből még a beszélőjükről is kiderül valami, akkor Neal Stephensont emlegetném.) Kartonfigurák mozogtak és beszéltek ebben a könyvben. Sokszor gondoltam azt, hogy mennyivel szívesebben olvasnám mindezt esszé formában.
A legjobban az zavart, hogy bár nagyon egyetértek az elméleti mondanivalóval - nem jó irányba megy a világ, nem működőképes a nyugati civilizáció ökoszociális berendezkedése, iszonyatos árat fizetünk a kényelmünkért -, mindezt olyan szájbarágósan tolja az arcomba a regény, hogy csak a szememet forgatom ahelyett, hogy feltámadna bennem a vágy, hogy változtassak valamin. Úgy érzem, Csányi messze túllőtt a célon, minden oldalon intő ujjak mutogatnak, hogy látjátok, ide vezet, ha csak a ráció irányít mindent - képtelenség erre olvasóként adekvátan reagálni.
Voltak jó, elgondolkodtató vagy szórakoztató részek, legjobban a kentaurok kitalált természetrajza tetszett, de gondolom, ezt a saját 2000-es könyvéből emelte ki a szerző - lehet, hogy azt kellene elolvasnom, mert ez tényleg lenyűgözően megalkotott etológiai tanulmány. (A Kentaurregény alcím viszont, bár jól hangzik, sajnos korántsem helytálló az Ikarosz esetében.)
Apróság, de nagyon zavaró: az első néhány fejezet után rájöttem, hogy a fejezetek elején található összefoglalók - amilyenek a tartalomjegyzékben szoktak lenni, illetve ott is megvannak meg itt is - tele vannak spoilerrel, gyakorlatilag a cselekmény egészét leírják, így semmiféle meglepetés nem marad a történetben. Úgyhogy ezeket egy idő után inkább átugrottam.
Szintén zavart, hogy a szexualitást vagy lapos, közhelyes fordulatokkal, vagy rendkívül obszcén, számomra teljességgel indokolatlan jelenetekben mutatta be. Nem érzem, hogy a témának bármiféle lényegi szerepe lett volna a történet szempontjából, felőlem akár ki is maradhatott volna a könyvből.
És amit sajnos majdnem minden magyar nyelven megjelenő könyvnél el kell mondanom mostanában: a szöveggondozói munka nagyon sok kívánnivalót hagyott maga után.
Összességében ötből csak kettő és fél lófüge, sajnos nem nyert meg magának. Mindenesetre köszönöm a kiadónak a lehetőséget, és szívesen továbbadom a példányomat, ha valakit érdekelne.