Spiró György: Tavaszi Tárlat

Már ötféleképpen elkezdtem ezt a bejegyzést, aztán újra kitöröltem. Iszonyú nehéz mit mondani ez után a regény után. Kicsit olyan, mint a Lolitánál, bár a két regénynek semmi köze egymáshoz: akkora élményt okoz az olvasás, de közben annyira borzadok attól, amit olvasok, hogy szinte szétszakadok.
Spiró mesterien ír, tényleg nincs rá más szó. Intelligensen, sötét cinizmussal, érzékletesen. A forradalom utáni Budapest szinte fizikai valójában jelenik meg nekünk, érezzük a presszók jellegzetes szagát, halljuk a tantusz csendülését, ahogy leesik, vagy a villamos csilingelését, érezzük a metsző szelet a Duna felől, lábunk alatt csúszik a sárga keramit. (Amit Kondor Vilmos Budapest noir című - egyébként olvasmányos - regényéből hiányoltam: a kor és a környezet lenyomata, tapintható közelségbe hozása, abban itt lubickolni lehetett. De ehhez nem elég minden oldalon háromszor leírni a régi utcaneveket, és nem elég jó írónak lenni: ehhez igazán jó írónak kell lenni.) A Molyon kigyűjtöttem néhány képes idézetet - magamét és másokét - egy polcra, itt bárki megnézheti őket.
De persze a kor légkörében nem annyira lubickoltak, mint inkább fuldokoltak azok, akik benne éltek, mint például Fátray elvtárs, és vele együtt az olvasó is fuldoklik, és tapossa a sarat (hogy mást ne mondjak), de akkor is egyre mélyebbre süllyed benne, már a szájáig ér. Fátray teljes lelki nyugalommal lábadozik az 56-os forradalom után, hiszen ő a lehető legjobb helyen volt egész idő alatt (a kórházban), semmiféle forradalmi tevékenységgel nem hozható kapcsolatba. Vagy mégis? Arra például nem gondolt, hogy "amikor a munkáshatalom veszélyben van, nem betegeskedünk". Elég egy zavaros újságcikk, hogy békés élete felboruljon, és úgy érezze, minden összeesküdött ellene.
Ez a regény - mondjuk ki - nemcsak a kommunista rendszer kritikája, hanem a forradalom deheroizálása is egyben. Itt nincsenek hősök (bár a főszereplőre gyakran a "hősünk" fordulattal utal a szerző, ami vastagon csöpög az iróniától), nincsenek hős eszmék sem, és főleg nincsenek ártatlanok; mindenki a bőrét félti, kushad és nyal. Amíg jól mennek a dolgok, Fátray elégedett a rendszerrel, hisz benne, és örül, hogy nem keveredett bele a felfordulásba. Amint mégis belerángatják, megadatik neki egyfajta keserű, hátborzongató és rettenetesen pesszimista tisztánlátás életről és halálról, hatalomról és gyűlöletről (megjegyzem, nagyon hasonló gondolatok miatt cibálták meg Kertész Ákost pár héttel ezelőtt, de hát ez a különbség a szépirodalom meg a publicisztika között); végre feltámad benne valami düh, kimozdul a puszta vegetálás közönyéből, és minden idegszálával élni akar. Hogy aztán - és ez itt talán SPOILER, bár várható fordulat - mégis elmúljon a feje fölül a vész, és Fátray újra belesüppedjen a "minden mindegy, ha nem velem történik" posványába.
És ami nagyban történik a társadalomban, a közéletben, az kicsiben is megy otthon. Azon lehet igazán lemérni, mekkora antihős (vagy inkább pondró) valójában Fátray, hogy a feleségével, fiával hogyan beszél, hogy viselkedik, miket gondol róluk. A gyerekével folyton elégedetlen, azon füstölög, hogy miért nem lázadnak fel a gyerekek az iskolában, amikor végig kell állniuk a kétórás ünnepséget. Mi lesz így ezekből? A feleségét megveti (ez mondjuk kölcsönös), a házasságuk egy vicc, persze Fátray még ahhoz is gyáva, hogy félrelépjen, még ha ábrándozik is erről néha. Tökéletes jellemábrázolás. Az talán csak az én optimizmusom, hogy ezt nem így olvasom, hogy "tessék, ilyenek vagyunk", hanem úgy, hogy "te jó ég, csak ilyenek ne legyünk"; hajlok arra, hogy Spirónak inkább az előbbi járt a fejében, de ezt persze csak ő tudja, én meg azt olvasok ki a regényből, amit akarok.
Habár tele van a legsötétebb fekete humorral, azért ez nyilván nem vicces könyv, sőt inkább elkeserítő, kijózanító, számomra szemnyitogató. Nagyon hasznos olvasmány annak, aki szeretné megérteni a mai magyarországi helyzetet - bár nem konkrétan arról szól, de a mai állapotok gyökerei ott erednek. Úgy egyáltalán minden magyar felnőttnek a kezébe nyomnám.
Öt vörös csillag.