Jonathan Safran Foer: Extremely Loud and Incredibly Close (Rém hangosan és irtó közel)

Ezt a bejegyzést még vagy fél éve írtam, és fogalmam sincs, miért nem publikáltam. Asszem a filmet is meg akartam nézni, de ha eddig nem sikerült, inkább nem várok tovább :)
Amikor pár hónapja megláttam a könyvből készült film előzetesét a moziban, és feldübörgött a Where the Streets Have No Name, elszorult a torkom, és örültem, hogy sötét van a teremben, mert nem szeretek nyilvános helyen sírni. Régi restanciám volt ez a regény, és a film érkezése a jól bevált módon a várólista elejére ugrasztotta a könyvet.
Oskar egy hiperintelligens kilencéves, akinek az édesapja a World Trade Centerben dolgozott. Egy nap, a támadások után egy-két évvel az édesapja szekrényében talál egy kulcsot egy borítékban, rajta egy név: Black. Oskar elindul megkeresni a kulcs tulajdonosát, és útja(i) során vele együtt végigéljük a gyászoló érzelmeinek teljes skáláját: a tagadást, a haragot, a zavarodottságot, a bánatot. A gyerekhang, különösen egy gyászoló gyerek hangja nagyon kényes elbeszélői pozíció, de Foer tökéletesen eltalálta, egy pillanatra sem válik közhelyessé vagy erőltetetté a tónus. Oskar narratívája nagyon megragadó, hiperrealisztikus, rendkívül erősen kelti életre ennek a különleges gyereknek az alakját. A terrortámadások emlékét is ízléssel, de erőteljesen eleveníti fel a szerző.
Oskar elbeszélésével párhuzamosan a nagyszüleinek – az apa szüleinek – a történetét is megismerhetjük, ami viszont nem sikerült ennyire jól. Két idegen – az őket körülvevő Újvilág és egymás számára is idegen – ember fuldoklik a társas magány némaságában. A nagypapa és a nagymama története Oskar természetes, hétköznapi és hihető hangjánál sokkal kimódoltabb, nem, stilizáltabb, én mindenesetre nagyon éreztem benne a tudatosságot, az irodalmiasságot, ami még a tipográfia szintjén is megjelent: a nagymama dupla szóközei a tétova mondatok között, a nagypapa vágtató, rohanó mondatai (amelyek egy háborús jelenet leírásakor fedik fel saját eredetüket, ennek a kétségbeesett zihálásnak az okát), a sűrűsödő sorok, amelyek végül egy kisilabizálhatatlan, fekete masszává olvadnak össze (nyilván ellentétpárjaként a nagymama üres oldalainak), a valami meg a semmi túlhangsúlyozott ellentéte. A kisfiúval ellentétben ezt a két szerencsétlen embert nem tudtam elhinni és főleg nem tudtam megszeretni. Idegenek maradtak nemcsak egymásnak, de nekem is – persze van ilyen, csak így nem voltam rájuk annyira kíváncsi.
Szeretem az ilyen tipográfiailag megbolondított könyveket (hasonlóan izgalmas ilyen szempontból [is] a CáPAca vagy a House of Leaves). Az apa piros tollas javításai hihetetlenül érdekes réteget adtak hozzá a nagypapa leveléhez. Gondoltam is, hogy na, ez az a regény, amiből lehetetlen hangoskönyvet csinálni. :) A fotók is tetszettek.
A könyv hatására olvasgattam mindenfélét 9/11-ről. A Falling Man-fotóról olvasgatva találkoztam Simon Armitage brit költő Out of the Blue című hosszúversével, amelyből a BBC videóverset készített az ötödik évfordulóra Rufus Sewell közreműködésével. Döbbenetesen jó a vers és az előadás is, és a videót még erőteljesebbé teszik a belekomponált eredeti felvételek. Itt lehet megnézni: első rész, második rész, harmadik rész, negyedik rész (összesen kb. 25 perc).
Magyarul Rém hangosan és irtó közel címmel jelent meg, olvassátok el, a maga hibáival együtt is különleges könyv.