A hang szépsége

Kezdetben volt a Hang.

A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt, de Isten hangja megszólalt a vizek fölött.

A Hang szólt: legyen.

Megszólalt a Hang, kimondatott a Szó, és rezgésbe jött az anyag. Az isteni kilégzéssel terjedő Hangot hallva táncba kezdtek az atomok, csillagködök gomolyogtak elő a semmiből, különvált a világosság a sötétségtől, a fent a lenttől, a vizek a száraztól, hogy bölcsőt készítsenek az élet meleg szikrájának a hideg űrben.

A Hang szólt: íme, minden jó.

Azóta minden, ami az ég alatt van, erre a hangra rezonál. A vér zenéje dübörög a fülben. A madarak kottát írnak az égre. A nyári éjszakában ülve hallhatod a szférák zenéjét, láthatod az égi menüettet.

A hangban erő van. Teremtő és romboló erő. Világokat tud felépíteni vagy lerombolni szempillantás alatt. Az anyag mindenhatónak látszó törvényeinek ellentmondva – vagy azokon önmagát kívül helyezve – változtatja meg a valóságot pillanatról pillanatra.

Ebből az erőből merít a zarándok, amikor énekelni kezdi az ősi himnuszt, és elnehezült lábai újra szaporábban lépnek.

Ebből merít a kisgyerek, amikor a sötét szobában dúdol magának, és már nem fél annyira.

Ebből nyer vigasztalást a gyászoló, reményt a kétségbeesett, bátorságot a félszeg: egy kedves szóból, egy jól ismert dallamból, a szeretet hanghullámaiból.

De az ember nem mindig élt jól a hang ajándékával. A benne rejlő hatalommal visszaélt, szavai által gúzsba kötötte önmagát, és igyekezett elnyomni az isteni Hangot. A harmónia szétcsúszott, disszonáns hangok torzítják a mindenség énekét.

A Hang szólt: elvégeztetett.

Isten felállította különös hangvilláját a Golgotán, hogy a világot újrahangolja. Hallod ezt a finom pendülést?

(Megjelent: Meríts! Meditációk és imádságok fiataloknak. Szerk. Szabó Lajos. Luther Kiadó, Budapest, 2012. 66–67. o.)