Susanna Jones: A csendmadár

Ez a könyv az elsők között volt, amire molyos értékelések alapján figyeltem fel, szóval már vagy három éve állt a várólistámon. Még ha nem is a várakozás idejével egyenesen arányos az elvárások mértéke, akkor is azt kell mondanom, hogy csalódás volt. Nem tudom, mit vártam, valami fájdalmas, melankolikus történetet, azt hiszem; ez fájni fájt éppen, csak nem a jó módon vagy a jó helyen. Vigyázat, spoileres negatív értékelés következik (nem is takarok ki semmit, tök spoileres az egész a 3. bekezdéstől), remélem, nem bántok meg senkit, akinek nagy kedvence ez a regény.

Az ellenszenv már az első lapoknál felébredt bennem. Ez egyrészt a narrátornak szólt, akit sikerült úgy ridegnek, távolságtartónak és morózusnak ábrázolni, hogy nem az együttérzésem ébredt fel, hogy vajon mitől is lett ilyen ez a nő, biztos mély sebeket hordoz, hanem szimplán idegenkedtem, sőt viszolyogtam tőle. Másrészt a stílusnak, a helyszín- és témaválasztásnak szólt az ellenszenvem: aaaaannyira trendi egy magányról szóló regény helyszínéül Tokiót választani! Hol máshol lehetne ennyire elszigetelt, elidegenedett egy nyugati ember, mint a világ egyik legnagyobb metropoliszában, a divatos, szexi, titokzatos Japán fővárosában? Önkéntelenül is adódott az összehasonlítás Amélie Nothomb Hódolattal esengve és Mo Hayder Tokió című könyvével, amelyek hasonló témákkal is foglalkoznak (fiatal európai nő Japánban, kulturális különbségek, magány, beilleszkedés, a múlt árnyai stb.), és a maga műfajában mindkettő remek regény szerintem. Jones regénye mindkettővel szemben mélyen alulmaradt. Erőltetettnek és közhelyesnek éreztem.

Bajom volt a főszereplő alakjának hitelességével. Nehéz volt összeegyeztetni az emlékek érzelemtelen tónusát azzal a csöpögéssel, ami eláradt a lapokon, amikor a japán pasijáról beszélt. A férfi és a nő találkozása és kapcsolatának kezdete művészieskedő cukormázzal van leöntve, szinte nem is beszélnek, csak fényképeznek (a pasi) meg olvadoznak (a nő), meg sétálnak az esőben, meg jégcsapszex is van. (A férfi a jégcsap. Ellenállhatatlanul hangzik, nem?) Aztán kettőt lapozok, és elillan a varázs (legalábbis nekik, nekem már korábban): a nő féltékenykedni kezd. Hirtelen banális beszélgetések következnek. Talán maga a szerző is rájött, hogy kicsit sok volt az artisztikus bullshit az elején.

Egy aprócska, de rendkívül idegesítő momentum: a narrátor szeret egyes szám harmadik személyben beszélni magáról. Lucynak hívják. A regény másik fontos nőalakja Lily. Szerintetek hány mondatot kellett újraolvasnom, mert hirtelen nem fogtam fel, hogy éppen kiről beszél? Nem lehetett volna kicsit eltérőbb neveket adni? Egyébként sem értettem az E/3-at, pláne hogy nem volt konzekvens, állandóan váltogatta az E/1-gyel. A regény vége felé komolyan felvetődik a kérdés az olvasóban, hogy a narrátor nem őrült-e meg – ez egyébként egészen érdekes rész már –, és ebből a nézőpont-váltogatásból minimum arra számítottam, hogy skizofrén lesz, ehhez képest csak egy zavart, traumáktól sújtott, végül már egészen együttérzést keltő nőalak áll előttünk. (Ami kétségtelenül érdekesebb, összetettebb, mint egy skizofrén, csak nem indokolja számomra ezt az idegesítő narrációt.)

Szóval a vége, az már egészen tetszett, és igen, felébredt az együttérzés is az én szőrös szívemben, meg a történet is vett egy (több) olyan fordulatot, ami érdekessé tette számomra. Így kerekedett ki három tál rámentészta az ötből.