én kérek elnézést

Úgy döntöttem, kiposztolom a molyos slamekre (a következőt lásd itt) írt versezményeimet ezentúl, meg egyebeket is, amiket mostanában néha költök-kiötlök. (Nagyon néha.) 16 éves korom óta most először kezd újra érdekelni a vers mint kifejezési mód, ami engem is meglep :) Néha irodalmi művekből, egy-egy sorból vagy szereplő alakjából kezd el piszkálni valami, és szórakoztat ez a bíbelődés.
Ezt a legutóbbi molyos slam poetry-versenyre írtam, az eleje meglehetősen béna, kellett vagy öt versszak, hogy belelendüljek, de már nincs kedvem bíbelődni vele, ez most így marad :) A téma az volt, hogy elmúlt a nyár.


Jó, ez a nyár is elfogyott,
közben fagyi is jutott,
meg napsütés bőven,
úgyhogy fogjuk be szépen,

és örüljünk, hogy volt
egy normális évszak,
ha már a tavasz elmaradt,
– illetve volt, ha még csak

kéthetes is, a márciusi hóekék
és az áprilisi strandidő közé beszorítva,
a bioritmusomat ez a káosz
teljesen felborítja.

Mellesleg köszi bazmeg, hogy pont
a kedvenc évszakomat sikerült eltörölni –,
de nem baj, mert most majd
az ősz be fog sündörögni,

ide már nem beszökik, pláne
nem suhan nesztelen,
mert már sehol nincsenek a fák,
az Üllői kopár és meztelen,

itt nincs halk lomb, amit az ősz zöldből
aranyba vagy vörösbe fordítson,
zéró költészet, csak zaj és forgalom
(az embernek kedve támad, hogy ordítson).

Mert nekem az ősz nemcsak
meteorológiailag utálatos,
hogy egyre sötétebb van reggel,
mikor elmegy előttem a négyes-hatos,

vagy hogy mint sólyom az égből, lecsap rád
egyetlen délután harminc milliméter,
és amit a csatorna nem nyel el, azon gyakorolhatod
a vízen járást, mint a Bibliában Péter,

vagy hogy elfogy a nap, mintha sose lett volna,
a vastag felhőket hiába kérdezed,
vállat vonnak, nem tudnak róla,
és megint fehér pondró lesz a két kezed,

a nyári szín eltűnik egy hét alatt.
De nemcsak fehér lesz, hanem ráncos is,
évről évre egyre ráncosabb,
és már nemcsak az idő álmosít,

akárhogy nyitnád reggel a szemed,
a szemhéjad nem ott van, ahol tavaly,
se a tokád, se az alkarod,
a kontúrok úgy olvadnak, mint a vaj.

Épp mire megszoknád, elfolyik az arcod,
hiába küzdesz a gravitáció ellen,
és ha rágondolsz, sírni tudnál,
hogy milyen volt és milyen lett a melled.

Rohadt nagy árulás az ősz,
nem érdekel, hogy ez a törvény,
még a hajamban is hordanom kell? Ne már,
legszívesebben az egészet eltörölném.