rémálmok

azt álmodom, hogy arra ébredek,

az ölem véres. elment a gyerek.

vagy él, védtelen, pucér újszülött,

elhagyatva ordít két szemétdomb között.

vagy egy kocsiban a tűző napon.

hogy hogy került oda, azt nem tudom.

vagy tudom mégis: én hagytam ott.

órák óta enni sem kapott.

zuhanás. ettől ébren is félek.

a legrettegettebb halálnem.

kiesem az ablakon. lezuhan a gépem.

(de talán még nem ma. talán nem.)

nem mászom fára, létrára, tetőre,

kilátótoronyban lapulok a falhoz,

a tudatalattim mégis menekül előre,

talán szoktat a gondolathoz.

osztálytalálkozó, ahol senki nem ismer meg.

nevetség tárgya, imposztor vagyok.

utcán megyek, a lábam meztelen.

autót kell vezetnem, pedig nem tudok.

de az összes közül a legrosszabb ez:

előttem billegő pad, mindjárt felborul,

ha tudnék, kinyúlnék, hogy elérjem;

csak nézem, ahogy eldől, mozdulatlanul.

minden rémálom ugyanaz a minta,

bármilyen ruhába is öltözött.

minden veszteségedet újra elsorolja

hajnali fél három és reggel öt között.

eljön, hogy elmondja, azóta sem kellesz,

minden éjjel minden volt fiúd.

és a tehetetlenség sivatagából,

hiába keresed, nem vezet ki út.

nem tiéd a kontroll. nincs semmi uralmad

a dolgok, viszonyok, személyek felett.

még a szó sem tiéd, hogy megvédd magad,

és szándékaid tisztaságát felfedd.

álmodban rád néz szemrehányón, vádlón

az, aki ébren rajongva imád.

emlékeztetőül, hogy nem vagy elég jó.

és hogy ez is, mint minden, a te hibád.

(A III. molyos slamparti - aka Slamoween - első fordulójában előadott szöveg.)