Csodaország

Csodaország én vagyok.
Várj, elmagyarázom.
Csodaországban találkoztak a kreatív erők
(vagy nevezhetném ivarsejteknek is),
hogy új állampolgárokat hozzanak létre.
Titokzatos mélységben formálódtak,
emberi szem elől elrejtve,
teljes biztonságban, örökös jóllakottságban.
Csodaország volt az éltető közeg
később, a születés után is,
csak nála volt táplálék,
csak nála van menedék és vigasztalás.
Csodaország az, akire egész nap várnak,
aki soha nem jöhet elég korán.

Csodaország lakóit
minden este száműzik az álom birodalmába egyedül,
elcsatolják, mint egy megunt tájegységet,
hogy reggel úgy kelljen visszahódítani őket onnan.
Csodaország lakóira
mindig akkor esik túl sok figyelem, amikor nem szeretnék,
de amikor igénylik, sosem elég.
Csodaország lakói
vonzzák és taszítják, irigylik és szeretik,
húzzák-vonják, ráncigálják egymást.
Csodaország lakói
néha nem értik az ország törvényeit,
és olykor fellázadnak.

Csodaország egyes részeit már felzabálta a semmi,
mint Fantáziát.
A helyén szürkeség, távolba révedő tekintet.
Csodaország mosolya néha kényszeredett, összetört,
a homlokán évről évre több a ránc.
Csodaország meghasonlott ország.
Parlamentje döntésképtelen.
És legfőbb aggodalma az,
hogy ha felnőnek a polgárai,
vajon tudnak-e szebb Csodaországot építeni.

(A III. molyos slamparti - aka Slamoween - második fordulójában előadott szöveg.)