Anna Gavalda: Ensemble, c'est tout - Együtt lehetnénk

Négy eltévedt, magányos, elfáradt, kissé szerencsétlen, de nagyon szeretnivaló emberről szól ez a könyv. Franck, a tehetséges szakács a munkáján kívül csak a motorjával meg az alkalmi barátnőivel foglalkozik, amíg a nagyanyja, Paulette egy combnyaktörés után kórházba, majd öregotthonba nem kerül. Vidéki háza és kiskertje után az öregasszony nyomorultul érzi magát a lehangoló "otthonban". Philibert, Franck lakótársa egy nemesi család leszármazottja; igazi különc, akinek kisujjában van a francia történelem, de olyan súlyos problémái vannak az emberi érintkezéssel - például nem tud dadogás nélkül megszólalni -, hogy álmodni sem mer arról, hogy például tanár legyen, vagy akár egy kvízműsorban kamatoztassa a tudását. Így képeslapokat árul egy múzeumi shopban. Ő karolja fel Camille-t, a csontsoványra fogyott lányt, akit szinte teljesen elhagyott az életkedv; úgy hurcolja a saját pillekönnyű testét, mint egy kövekkel megrakott, nehéz zsákot. Camille tehetséges festő, de egy ideje már nem vett ecsetet a kezébe; az élete olyannyira irányt vesztett, hogy most irodaházakat takarít éjszakánként, egy tetőtéri lukban lakik, és nem is vágyik többre. A négy szereplő sorsa összefonódik, de hogy a magányuk oldódjon, ahhoz mindenkinek le kell győznie magában valamit: Francknak az állandó készséget a támadásra, a verbális agresszióra; Camille-nak a hajlamot a bezárkózásra, a rajzolófüzete mögé való bújásra és saját teste elhanyagolására; Philou-nak a kishitűségét, ügyefogyottságát; Paulette-nek pedig el kell fogadnia az öregedéssel járó, megalázónak érzett helyzeteket.
Viszonylag hosszú regény (600 - igaz, nem túl sűrűn szedett - oldal), aminek a szerkezete sem túl feszes; sokszor nem történik semmi, csak lelkiznek meg beszélgetnek a szereplők. De ezt a műfajt a francia írók (meg filmesek) annyira tudják, hogy számomra egy percig sem volt unalmas olvasmány. A belső monológok nagyon jól feltárták ezeket a kedves, szerencsétlen figurákat (különösen tetszettek azok a részek, amikor egymásról gondolkodtak, egymás érzéseit próbálták letapogatni), úgyhogy igazán megszerettem őket, drukkoltam nekik, és az írónő hagyott is izgulni kb. 20 oldallal a vége előttig, hogy lesz-e hepiend... Egyébként éppen annyi melankóliával, finoman megírt fájdalommal van átitatva a regény, hogy ne legyen túl rózsaszín sem, és szerintem a nyálas-csöpögős szentimentalitást is elkerüli.
Az élet talán nem ilyen, ahogy Anna Gavalda leírja, de álomnak, menekülésnek, kikapcsolódásnak, egyszóval irodalomnak nagyon is kellemes ez a regény.
Ja igen, film is készült belőle, bár én nem Audrey Tatou-t választottam volna Camille szerepére (nem mintha ne szeretném, de így is erősek az Amélie-asszociációk néhol), de azért szerintem meg fogom nézni.