Avatar

Kihasználva, hogy anyukámék itt voltak és vigyáztak Andrisra, megejtettük a 2009-es év utolsó mozizását (és alighanem még jó darabig ez lesz az utolsó). Természetesen meg kellett néznünk az Avatart, nemcsak azért, mert mindketten sci-fi rajongók vagyunk, hanem azért is, mert nemigen láttunk még 3D-s filmet (Dezső kb. 15 éve az USA-ban valami húszperces óceános filmet, én meg kb. 8 éve a párizsi Disneylandben a Drágám, a kölykök összementek valami spinoffját). Meg úgy egyáltalán, James Cameron, na.
Nem is csalódtunk, a film nagyon látványos volt, a casting is el van találva (mindig örülök, ha nem húszmillió dolláros arcokkal van tele egy film), és a történet is különösebb fejfájás nélkül élvezhető volt, ami amerikai sikerfilmeknél nem feltétlenül elvárás (lásd 2012).
A sztori persze nem túl eredeti, de azért működik. Nagy meglepetésekre nem kell számítani, ezt a filmet nem igazán a történet viszi el. Ha még fektettek volna némi erőfeszítést abba, hogy ne legyen ennyire sablonos a jók és a csúnyabácsik ellentéte, az nem ártott volna. (Továbbá mi akadályozza meg ezt a gonosz, kizsákmányoló céget, hogy – spoiler – a második részben jól visszajöjjön tízszer ennyi géppel meg katonával, és legyakja az egész bolygót, majd elvegye, Ami Neki Jár?)
Azért basszus, volt, hogy majdnem bőgtem, és oké, hogy terhes vagyok, de moziban ez mégse szokásom.
A titokzatos ásvány vagy fém vagy micsoda neve viszont telitalálat (unobtainium – obtain angolul: megszerezni).
Én bírtam a főszereplő srácot, meg a csajt is; az utóbbi Dezsőnek nem tetszett. (Túl vad volt. Vagy mi.) Ő az öreg katonát bírta; de ebből a típusból már annyit láttam, hogy nagyon jónak kell lennie ahhoz, hogy kitűnjön a mezőnyből.
A látvány egyértelműen a film erőssége, és még „laposban” is nagyon szép lehet. A foszforeszkáló erdő, meg a remekül kitalált lények, meg maguk a Na’vik neg az avatarok (Sigourney Weaveré különösen!), meg a nagy fa, meg a bazi nagy gépek –mind-mind csemege a szemnek.

Exkurzus: a 3D-s hatás nálam ötből négyes. Egy picit többet vártam. Először is a szemüveg marha kényelmetlen, legalábbis nekem az volt, nyomta az orromat meg a fülem mögött a csontot. Apróság, de végig zavart. Aztán a másik – nem tudom, ez függ-e attól, milyen messze ül az ember a vászontól –, hogy nem az volt az érzésem, hogy van egy hatalmas vászon, aminek hatalmas mélysége van, hanem hogy van egy pici vászon, ami nagyon közel van hozzám, akár a kezemmel is elérhetném. És végül – de ez már nem a technológia hibája – sajnos itt nagyon érezhető volt, hogy a bal szemem egy árnyalatnyival gyengébb, mint a jobb. Talán ezért nem is éreztem annyira érvényesülni az egész térhatású dolgot (vagy csak az elvárásaim voltak túlzottak). Azt hittem, azoknál a jeleneteknél, amikor nagy távolságokat, mélységeket mutat a kamera, úgy fogom érezni, mintja akármikor beleeshetnék a szakadékba, de ez az érzetem nem volt meg. Hogy ez a látáshibám miatt van, vagy többet vártam, mint amit ez a technológia nyújtani tud, azt nem tudom. De azért nem mondom, hogy semmit nem észleltem belőle, összességében élveztem, és rájöttem, hogy nagyon hamar meg lehet szokni – utána a 2D már olyan uncsinak tűnt…

Összességében a sztori legfeljebb tízből hatos, de a látvány tizes. Átlagolja, aki akarja, a filmet viszont érdemes megnézni.