Eric-Emmanuel Schmitt: Milarepa

Nemrég áradoztam EE Schmitt egyik kisregényéről. Ez az elbeszélés ugyanannak a - lazán értelmezett - sorozatnak az első darabja, amelynek a szerző a Le cycle de l'invisible (A láthatatlan ciklusa) címet adta, és amelynek darabjai az egyes világvallások főbb gondolataiba, tanaiba adnak bepillantást. Az Oszkár és Rózsa mamiban nagyon finoman beszélt Schmitt a szeretetről és a szenvedő Istenről; ha a Milarepával akarta bemutatni a buddhizmust, akkor nem igazán erőltette meg magát.
Az elbeszélő, egy Simon nevű párizsi férfi különös álomról számol be: éjszakáról éjszakára azt álmodja, hogy egy szikla peremén áll, vele szemben egy másik férfi, aki iránt mélységes gyűlöletet érez, és le akarja taszítani a szikláról. A kedvenc kávézójában egy cigarettafüstbe burkolózó, rejtélyes nőszemély felvilágosítja arról, hogy ő tulajdonképpen Svastikának, a híres 11. századi tibeti buddhista szerzetes, Milarepa nagybátyjának reinkarnációja, aki öriharit fogadott az unokaöccse ellen. A hölgy közli a receptet is az álmok ellen: százezerszer el kell mesélnie a két férfi történetét, amíg csak össze nem mosódik benne, hogy ki kicsoda, és hogy ő kivel is azonosul tulajdonképpen. (Ezért az elbeszélésben néhol Simonként, néhol Svastikaként, néhol pedig Milarepaként beszél önmagáról.) Svastikának eddig elég kevés emberi újjászületése volt, éppen a nagy gyűlölet miatt, amit nem tud leküzdeni magában. Talán most, Simonként végre eljut a százezredik meséléshez, és kiszabadul a szamszárából, az örök körforgásból.
Simon mesélni is kezdi Svastika és Milarepa történetét: a nagybácsi családját szerencsétlenség érte, Milarepa apja befogadta őket, és a kisgyerek Milarepa zokogva sajnálkozott Svastika és családja sorsa felett, amiért a nagybácsi egy (illetve százezer) életre meggyűlölte, és megfogadta, hogy tönkreteszi. Milarepa apjának halála után ki is semmizte őt, anyját és nővérét annak rendje és módja szerint. A fiú két évre eltűnt, hogy kitanulja a fekete mágiát, majd visszatért, és rárogyasztotta a házat Svastika családjára és a lányai esküvőjére összegyűlt vendégseregre. 35 ember szörnyethalt, Milarepa viszont hamarosan magába szállt, és rájött, hogy gonosz dolgot tett. Ekkor felkereste a nagyhírű Marpa lámát, és kérte, hogy vezesse el őt a megvilágosodáshoz. Marpa feltételeket szabott: építtetett vele három tornyot, csak hogy lebontassa őket, mihelyst elkészültek. Ezzel akarta próbára tenni, hogy nem használja-e mágikus képességeit, és hogy nem adja-e föl a látszólag értelmetlen feladatokkal szembesülve. Végül Marpa tanítani kezdte Milarepát, aki jó tanítványnak bizonyult, de még évekkel később mesterétől elbúcsúzva is volt mit tanulnia - és felejtenie. Milarepa hazatér szülőföldjére, alig várja, hogy anyját viszontlássa, de már csak a csontjait találja meg régi háza romjai között: ekkor ráébred, hogy túlságosan vágyott erre a találkozásra, holott találkozásuk - ahogy elválásuk is - csupán illúzió. Ezután visszavonul a sivatagba, és csak csalánon él, amitől teljesen zöld lesz a teste, mint egy hulla. Nagybátyja, akiben már csak a régi gyűlölet és az egyre erősödő halálfélelem dolgozik, állandó memento moriként tekint Milarepára, és tudja: bár ő gazdag, jó ágyban alszik, jó ételeket eszik, és élvezhetné az életet, unokaöccse pedig úgy néz ki, mintha már halott lenne, egy rongy sincs a testén, és egy barlangban hál, mégis Milarepa az, aki boldogabb, mert az ő életét megmérgezi a félelem a haláltól és annak a gondolata, hogy mindaz a vagyon, amit összegyűjtött, halála után rossz kezekbe kerül.
Ilyen gondolatok között végzi életét Svastika, újjászületések hosszas sorát garantálva magának. Halála után özvegye kibékül Milarepával, sőt a tanítványa lesz. Milarepa utolsó földi tulajdonát, a csalánteás edényét is összetöri (véletlenül); ekkor ébred rá, hogy még mindig túlságosan ragaszkodott ehhez a tárgyhoz, még mindig nem tudott mindent elengedni. Végül megszabadul minden földi vágytól, felismeri: minden semmi, minden csak illúzió; már nem is beszél, csak énekel. Halálakor kijelenti: a végső igazsággal szemben nem létezik a meditáló, sem a meditáció tárgya, sem a bölcsesség, sem a Buddha teste, még a nirvána sem. Mindez csupán szó, megfogalmazás.
Simon a történet végére ért, és azon töpreng, vajon ez volt-e a százezredik alkalom, hogy elmondta. Ezt addig nem fogja tudni, amíg a sötétség rá nem borul.
Így leírva nem is olyan rossz történet, de amikor olvastam, az egész nagyon vázlatosnak érződött. Annyit azért hozzá kell tennem, hogy eredetileg színházi előadásra írt monológ volt ez a szöveg, és el tudom képzelni, hogy olyan formában nagyon hatásos, jobban magába von, nincs az az érzése a nézőnek, hogy végigrohant a történeten, és a nézőpontok váltogatása is érdekesebb. De így, elbeszélésként nekem nagyon kevéske volt.