Vladimir Nabokov: Lolita

Immár több mint két hónapja lányos anya vagyok, gondoltam, jó lesz felkészülni, hogy mire számíthatok, úgyhogy kivettem a könyvtárból a Lolitát. Na jó, ez nem vicces, igazából valószínűleg sose olvastam volna el, mert az elmúlt évek egy-két olvasmánya (főleg krimik) után egyre kevésbé látom a létjogosultságát a pedofiltéma irodalmi feldolgozásának. Viszont nagyon jókat hallottam nem erről, hanem egy másik könyvről* a Molyon, amelynek kapcsán úgy éreztem, előtanulmányként nem ártana megismerkedni Nabokov regényével. És milyen jól tettem! Nabokov nekem eddig teljesen kimaradt, és most óriási meglepetésként ért, szinte letaglózott a stiláris virtuozitás, amivel ír. És ez még csak nem is az anyanyelve, te jó ég, hogy írhat ez a pasi oroszul? Kár, hogy ezt már valószínűleg sose fogom megtudni...
A Lolita klasszikus gyűlölöm vagy szeretem regény. Nem nagyon akadnak közönyös olvasói szerintem. Vagy öklendezve eldobod a huszadik, de legkésőbb az ötvenedik oldalnál, vagy odabilincsel a végéig. Én, bevallom, az utóbbiak közé tartozom, és nem azért, mert bármi közösséget éreznék a narrátorral. Még csak nem is azért, mert pszichológiai szemszögből érdekesnek találnám, hogy belelátok egy beteg ember fejébe (egyébként nem is erről szól a regény szerintem, és akar belelátni a fene különben is). Végig azon gondolkoztam, hogy miért írta meg ezt a regényt Nabokov, és nem hiszem, hogy az lenne a válasz, hogy a saját vágyait írta le. Nekem egyfolytában az volt az érzésem, hogy fogadást kötött valakivel - lehet, hogy saját magával -, hogy a lehető legvisszataszítóbb témáról is tud írni egy magával ragadó, sőt rajongásra késztető regényt. Ilyen (és nem a pornográf) értelemben erotikus regény szerintem a Lolita: az Erósz, a vágy, a csábítás, illetve elcsábulás regénye, de nemcsak Humbert Humbert vágyáé, hanem az olvasóé is, aki úgy érzi: nem helyénvaló, hogy egy ilyen regényben örömét leli, ennek ellenére minden egyes mondat fejbe vágja tökéletes megformáltságával.
Ha már csábításról van szó, nem értek egyet azokkal, akik szerint Lo csábította el Humbertet. Nem láttam a filmeket, de úgy tudom, a Jeremy Irons-os verzióban így adják el a történetet (ráadásul Lolita idősebb, mint a könyvben, hogy valamennyire tompítsák a botrány élét, gondolom). Maga Humbert is valahogy így festi le a dolgot, de azért ne feledjük, hogy ő a megtestesült megbízhatatlan narrátor, aki mindent kifacsar, mindenből viccet csinál - saját magából legelőször, ráadásul jó a humora, a fene egye meg -; egy szerencsétlen, nyomi, perverz alak, aki ebből a nyomiságból és perverzióból állandó gúnyt űz, de ugyanígy mindenből, ami körülveszi őt, az egész álságos amerikai középosztályból és annak minden ideá(l)jából, még a szerelemből is.
Azt sem tudjuk, hihetünk-e a narrátornak, amikor a szerelméről beszél; mi nem így képzeljük a szerelmet, sőt az ilyen szerelmet hibásnak, bűnösnek, sőt hazugságnak tartjuk, azt gondolva, csak beteges vágyaira húzza rá a szerelem nemesebb köntösét. De valami van itt, ami miatt Humbert rabja lett Lolitának (persze közben rabtartója is); valami - lehet, szerencsétlen, nyomi, perverz - érzelem, de tagadhatatlanul érzelem, egy rossz, beteg, ronda szerelem, ami miatt nem tudom megérteni Humbertet, és megbocsátani se tudok neki, de sajnálni tudom. Nehéz megmagyarázni, hogy miért szeretem a Lolitát. Inkább olvassátok el, és talán megértitek, mire gondoltam. (Én angolul olvastam, de úgy tudom, Békés Pál fordítása is nagyon jó.)


* A Lolitát olvastuk Teheránban Azár Náfíszi, egy Iránból az USA-ba emigrált írónő önéletrajzi visszaemlékezéseinek könyve arról az időszakról, amikor irodalmat tanított a Teheráni Egyetemen, majd az egyetemről való kizárása után diákjaival - csupa nővel - olvasókört alapított, amelynek keretein belül európai és amerikai klasszikusokat olvastak. Már ez a könyv is a várólistámon van (de nem valószínű, hogy előtte végigolvasnám azon művek teljes listáját, amelyekről szó esik a könyvben, a Lolitánál megálltam).