T. H. White: The Once and Future King - Üdv néked, Arthur, nagy király!

Bocsánat, nagyon hosszú lett a poszt, de annyi mondanivalóm volt erről a könyvről...

Ez egy remek könyv, azonnali kedvenc lett, nem is értem, hogy eddig hogyan nem hallottam róla. Az Arthur-legendának eddig számomra ismeretlen - olykor kedvesen és szemtelenül vicces, máshol rendkívül szomorú, de mindenhol nagyon emberi - feldolgozását adja.
Az első könyv (The Sword in the Stone - A kőbe foglalt kard) Arthur - vagy ahogy nevelőatyja, Sir Ector kastélyának háza népe szólítja: Wart, azaz Bibircsók - gyermekkorát meséli el, addig a pontig, amíg szembe nem találkozik azzal a bizonyos kőbe szorult karddal. Wart edikációjáról természetesen Merlin, a szórakozott varázsló gondoskodik, aki mellesleg visszafelé halad az időben, ezért néha vicces elszólásai vannak. A leendő királynak elsősorban társadalmi-politikai leckékre van szüksége, de ezekben olyan izgalmasan és szórakoztatóan részesíti őt Merlin (nem árulom el, hogyan, de baromi jó!), hogy a fiú észre sem veszi, hogy oktatásban van része. Belülről ismerheti meg a különböző társadalmi és politikai rendszereket: a demokráciát, a totalitárius rendszert, a katonaállamot.
Az egész könyvet átjárja a mélységes ember- és természetszeretet: embereket és állatokat egyaránt kedves, vicces, néha zsibbasztó, néha imádnivaló személyiséggel ruházott fel White. A párbeszédeken már a második oldalnál rötyögtem. :) Olvasás közben minket is okít White, megtudhatunk egy csomó mindent a solymászatról, a középkori várak életéről, a mezőgazdasági munkák menetéről, arról, hogyan vívtak a lovagok stb. Mindezt véletlenül sem unalmasan, hanem nagyon szórakoztatóan (Lord Pellinore és Lord Grummore viadalánál például az oldalamat fogtam a nevetéstől).
Látszik, hogy White nagyon felkészült, ami a történelmi forrásokat és a korabeli szokásokat illeti, és viccesen rá is játszik a régi szép időkben szólamra: a jó öreg középkori Angliában a fű is zöldebb volt, a hó is havasabb, és egyenesen nekimegy az Ivanhoe által népszerűsített tételnek, miszerint a szász parasztok gyűlölték az elnyomó normann urakat. Persze voltak gonosz urak, de nem a feudális rendszer volt gonosz, hanem akik visszaéltek vele, állítja White.
És ha J. K. Rowling nem White Merlinjére gondolt, amikor megalkotta Dumbledore alakját, akkor megeszem a szakállát. Mármint Merlinét. Arthur és Harry sorsában is vannak hasonlóságok. Mondjuk ilyen regényből érdemes lopni, ömm, inspirációt szerezni.

A második rész (The Queen of Air and Darkness - A levegő és a sötétség királynője) már sokkal sötétebben indul. Arthurral együtt kiléptünk a gyerekkorból (az unikornisos jelenet az ártatlanság elvesztésének, bemocskolásának egyik legszebb allegóriája, amit valaha olvastam). Az ifjú királyra súlyos terhek nehezednek: egy decentralizált, klánháborúktól szaggatott, rettenetes közbiztonságnak örvendő birodalmat szeretne helyretenni. Ehhez először is az erőszak uralmának kell véget vetnie. Ha a nemesek annyira szeretnek harcolni, akkor legalább harcoljanak jó ügyek érdekében. Így jön létre a kerekasztal, és így lépnek a színre a mondakörből jól ismert alakok: Gawain, Percivale, Tristram és a többiek, és persze Lancelot és Guenever. Ez a rész az aranykorról szól, de a gyermekkor felhőtlenségét semmi nem hozhatja vissza. A sötét felhők már gyülekeznek a messzi láthatáron.

A harmadik rész (The Ill-Made Knight - A rossz csillagzat alatt született lovag) főalakja Lancelot, a címbeli Chevalier Mal Fet, amit fordíthatnánk ronda vagy elcseszett lovagnak is. Az Arthurt, Guenevert és Lancelotot összekötő szerelmi háromszög nagyon szépen kel életre White tollából. Ezek a legendában emberfelettivé nőtt alakok itt nagyon is emberien éreznek, beszélnek, cselekszenek: egyszerre nemesek, idealisták, hősiesek és nagyon gyarlók, és ebben a formájukban nagyon hihetőek és szeretnivalóak. Arthur is tovább küzd a maga lehetetlen feladatával; a következő logikus lépcső a Grál keresése, csakhogy erre még a lovagok közül is nagyon kevesen méltóak. Így Arthurnak ismét más módot kell kitalálnia, hogy a gazság felett hogyan győzzön az igazság - de a jog igazsága személytelen, és bomlasztó célokra is felhasználható...

A negyedik rész (The Candle in the Wind - Gyertyaláng a szélben) a legszomorúbb. Ebből már nagyon fájdalmasan csendül ki Arthur társadalmi-politikai kísérletének a kudarca, vagy legalábbis sikerének időlegessége, tarthatatlansága. Ez egyfelől sorsszerűnek tűnik - ha Mordrednek, Arthur fiának az események menetében játszott szerepére gondolunk -, másfelől azt mondja White: ha az ember viselkedése és gondolkodása nem változik meg gyökeresen, akkor az erőszak uralmának soha nem lesz vége, és végül egymást faljuk fel. Még az sem elég, ha a király máshogy akarja: mindenkinek akarni kell.
White az ötvenes években írta ezt a regénysorozatot, és egyértelműen hallani szavaiban a háború keserves tapasztalatát. Az erőszakmentesség különben is a vesszőparipám, de talán ez az első regény, amelyben ilyen érzékletesen, mégsem szájbarágósan találkoztam ezekkel a gondolatokkal. Ez teszi kalandregénynél sokkal többé ezt a könyvet. Nagyon ajánlom, csodálatos olvasmány volt.

(Megjegyzés: jó lett volna előtte olvasni Thomas Malorytól a Morte d'Arthurt, amelyre ez a történet épült, de még utólag is érdekes lesz bepótolni. Illetve van egy ötödik, poszthumusz megjelent része is a sorozatnak, a Merlin könyve, ezt szintén levadászom.)