Parti Nagy Lajos: A hullámzó Balaton

Még az első fiúm olvasott fel nekem egy novellát ebből a kötetből, amikor 18 éves voltam (a Nyúlbundát, a kukázó öregasszonnyal), és emlékszem, könnyesre röhögtem magam, és közben szörnyülködtem, de mindenesetre megfogadtam, hogy Parti Nagyot olvasni fogok. Azóta több év eltelt, mint amennyinek örülök, és olvastam is PNL-t, csak nem ezt (hanem például a Hősöm terét, ami zseniális, az egyik kedvenc kortárs magyar regényem, de annyira ijesztő, hogy az életben nem merem többet újraolvasni). Végül ez is sorra került, de most úgy érzem, túl sokáig vártam vele.
Egyfelől azért, mert Parti Nagy írásai erősen szociografikusak, még ha át is vannak itatva bizarr, valószerűtlen elemekkel. Némelyik novellánál az volt az érzésem, hogy megfigyelte az embereket az utcán, a boltban, akárhol, és szó szerint leírta, amit mondtak. (Ettől olyan zseniális persze Parti Nagy, érzékenyen követi a nyelv változásait, sőt továbbgondolja azokat, amiből elég rémisztő eredmények születnek.) Csakhogy a novellák a nyolcvanas-kilencvenes évek világát tükrözik – sokszor görbén, bizarr módon vagy fantasztikusan –, és az utca nyelve sokat változott azóta, emiatt sokszor nem éreztem frissnek, aktuálisnak az írásokat, elmaradt az aha-élmény. És bár igazán elismerésre méltó a szerzőnek azon képessége, ahogy a nyelvet csűrni-csavarni tudja, nagyobb mennyiségben fárasztó, sőt egy idő után bosszantó lesz a nyelvi lelemények áradata.
De ez a kisebbik bajom. A nagyobbik az, hogy Parti Nagy világa hihetetlenül nyomasztó. Ezt végül is már tudhattam volna, de most valahogy jobban zavart, mint régebben. A novellákban keveredik a pártállami idők tapasztalata, hogy bármi megtörténhet, még a legszörnyűbb dolog is, és – legfeljebb egy sóhajjal – mindent tudomásul kell és lehet venni; illetve a rendszerváltás utáni évek kiábrándultsága, a szőnyeg alól előbújó férgek, ugyanaz a bizonytalanság és üresség, csak most már színesebb keretek között. Komolyan mondom, az egész kötetben talán két novella volt, ami viszonylag vidám volt (A hajnal arcvize és a Selyemgyár). Jó, röhögni lehet sokat, de azért ez az a kínos röhögés, mint amikor az ember halálhírt hall, és teljesen inadekvát reakcióként úgy érzi, nevetnie kell. Ez persze nem von le a novellák értékéből, van közöttük jó néhány, ami egyszerűen zseniális: például a címadó A hullámzó Balaton – ez a Taxidermia című film egyik epizódjának az alaptörténete –; a már említett Nyúlbunda, a Biller – hű, ez különösen, kétszer el kellett olvasnom, hogy megértsem, de akkor levettem a kalapom –; a Szende meg a Vadhuss. Ugyanakkor azt kell mondjam, fájt ezeket a novellákat olvasni, és nem volt jó érzés Parti Nagy Lajos barhent, esettgrau világában tartózkodni.