Pittacus Lore: I Am Number Four

Nna. Úgyis jön az újév, megfogadom, hogy jövőre nem olvasok hype-olt könyveket. Vagy legalábbis kevesebbet. Vagy legalább a saját korcsoportomnak írottakat. Ez a könyv ugyanis erősen alulmúlta a neki szóló hírverés támasztotta elvárásaimat.
Adott egy átlagosnak tűnő tizenéves srác, aki gyakran költözködik a faterjával, és sehol sincs ideje barátságokat kialakítani, beilleszkedni. Valójában persze egyáltalán nem átlagos, hiszen egy Lorien nevű bolygóról érkezett az idősebb férfival együtt, aki valójában nem az apja, hanem az őrzője, segítője. Lorient teljesen elpusztították a Mogadore bolygó túlcivilizált, ronda vámpírokra emlékeztető lakói; csak kilenc gyermek és az őrzőik tudtak a Földre menekülni, és csupán egy varázslat védi őket a rájuk vadászó mogadoriaktól: meg vannak számozva egytől kilencig, és csak sorrendben lehet őket megölni. A harmadikat már elkapták, most Négyeske következik. Négyeskének viszont nagyon elege van a bujkálásból, menekülésből, és szeretne végre némi állandóságot és társasági életet.
Ennyi talán elég is a cselekményről (mindez nagyjából a fülszövegből is kiderül), és akár még jó is lehetne, igaz? De sajnos nem az. Kezdjük azzal, hogy a szereplőket nem igazán sikerült felruházni egyéniséggel: tinisorozatokból ismerős sablonoknál nemigen árnyaltabbak a főalakok. (Régen rossz, ha egy alapvetően emberekről szóló történetben a kutya a legérdekesebb figura.) A regény a felnőtté válásról is szól, de erről sem tud semmi újat mondani, az emberfeletti lény beleszeret az emberi lénybe kliséről nem is beszélve (komolyan, ma már minden második ifjúsági regény erről szól, de amiket én olvastam, azokból a lényeg lehántása után ugyanaz a kaptafa virított elő). A cselekmény még elmenne, az akciójelenetek egész pörgősek, de a könyv utolsó negyedét egy vontatott és zavaros csatajelenet tölti ki, amin többször is elaludtam. Ami számomra nagyon erős negatívum volt (elsősorban ezen vérzett el nálam a Stephenie Meyer-féle A burok is, pedig azt sokan az írónő legjobban sikerült munkájának tartják): olyan zsenik, mint Asimov, Douglas Adams, Alastair Reynolds vagy China Miéville agyszüleményei után (hogy csak néhányat említsek a kedvenc sci-fi íróim közül) az itt megteremtett világ kidolgozatlan, gyengécske, nevetséges. És ugye nem csak engem emlékeztet valamire ez a két név: Lorien és Mogadore? Ráadásul ifjúsági regényben szerintem megbocsáthatatlan, hogy az iskolai konfliktust - zaklatást, verést - úgy intézi el a főhős, hogy ő nagyobbat üt vissza.
Szóval elég mérges lettem, mert úgy érzem, attól még, hogy ifjúsági regényt ír valaki, a színvonalból nem kell lejjebb adni. Ráadásul a Pittacus Lore írói álnév mögött két szerző rejtőzik: a totál ismeretlen Jobie Hughes és a meglehetősen ismert James Frey, akinek Millió apró darabban című álmemoárja óriási hatást keltett és nagyon pozitív fogadtatásra lelt néhány éve. Tehát adott egy pasi, aki tud egy jó könyvet írni, és aztán fogja, és ír egy vacakot tiniknek, sőt hatrészes sorozatot tervez belőle, sőt már a film is elkészült az első rész alapján... Nagyon cinikus vagyok, ha pénzt sejtek a háttérben?