Jane Austen: Northanger Abbey - A klastrom titka

Ebbe az egészbe a molyos csajok rángattak bele, akik nem átallottak Jane Austen-könyvklubot indítani, és tegnap estére tenni egy találkozót, amire a kijelölt olvasmány A klastrom titka volt. Pedig év elején megfogadtam, hogy nem fogok egyszerre több könyvet olvasni (na jó, max. kettőt), és igazából minden figyelmemet az éppen olvasott Kostova-könyvnek akartam szentelni, mert meg is érdemli, erre hétfőn észrevettem, hogy lehetőség van ilyen találkára meg csacsogásra, és akkor muszáj volt. Úgyhogy gyorsan elolvastam (mellékesen most már akkor elolvasok minden Austent, mondjuk az idén, hadd kerüljön fel a kiolvasott életművek polcára), és nem bántam meg egyáltalán.
A történet egy ifjú (17 éves?) hölgy, bizonyos Catherine Morland körül forog, aki első szezonját tölti a divatos angol fürdőhelyen, Bathban. (Itt álljunk is meg rögtön egy pillanatra: amikor tíz éve au-pair voltam Angliában, többször is jártam Bathban, és még tisztán emlékszem a helyszínekre, amelyeket Austen említ: a Crescent divatos korzójára; a Pump Room elegáns csarnokára, ahol a forrásvízből lehet inni; a Milsom Streetre a belvárosban, amely ma bevásárlóutca. Szóval a helyszín rögtön kedves volt a szívemnek.)
A regény első felében az általam ismert legszórakoztatóbb Austen-karakterek mutatkoznak be: Mrs Allen, Catherine pártfogója és felnőtt kísérője, akinek figyelmét kizárólag csipkék és muszlinok tudják lekötni; Ms Isabella Thorpe, Catherine instant barátnője, egy lelőhetetlen dumagép, akinek alakjában Austen kb. korának plázacicáját rajzolta meg; Mr John Thorpe, Isabella bátyja, Catherine instant udvarlója, a legönteltebb, legellenszenvesebb dicsekvő majom, akit valaha író megformált; és mind közül a kedvencem, Mr Henry Tilney, ez a csupa irónia, mégis mindig kedves, sosem bántó modorú gavallér, aki képes hosszasan elcsevegni Mrs Allennel Catherine muszlinruhája anyagának minőségéről. Mr Tilney persze Catherine szívét is elnyeri,
és hősnőnkkel madarat lehetne fogatni, amikor a Bathban töltött hetek után megkapja az idősebb Mr Tilney és lánya - Henry húga, Catherine barátnője - meghívását otthonukba, Northanger Abbey-be. De nemcsak a társaság vonzza, maga a hely is megragadja a gótikus regényekért rajongó Catherine képzeletét: mindenféle titkokat és borzalmakat fantáziál a régi apátsági épület ódon falai közé, amire még Henry is rátesz egy lapáttal, egész finoman szívatva élénk fantáziájú barátnéját. És akkor innentől lehet izgulni, hogy lesz-e boldogság a végén.
Számomra a könyv első fele rendkívül szórakoztató volt, Austen finom humora sziporkázott minden oldalról, és nem olyan szarkasztikusan, mint a korábbi, híresebb regényeiben, hanem könnyedebben, mintha olyan emberekről beszélne, akiknek megvannak a maguk hibái, de azért ő nagyon szereti őket. A regény második fele viszont nekem laposabb volt, ebben is akadtak kedves, humoros pillanatok, de egyfelől kicsit tanmeseíze volt ("Látjátok, gyerekek, hova vezet a fékeveszett képzelet"), másfelől elég rendesen összecsapta, mintha egy ponton túl elfogyott volna az ötlet. (De jobban belegondolva Austent a jellemekért és a csipkelődésért szeretjük, nem a cselekményszövés bravúrjaiért.)
Viszont most kikristályosodott bennem valami, ami már más regényeiben is homályos hiányérzetet okozott, és most kifejezetten haragudtam érte (ez SPOILER lesz): Miss Austen lenyúlta a romantikus végkifejletet. Mintha félt volna tőle. Pedig ennyi izgulás után, hogy vajon egymásra találnak-e a szerelmesek, a legkevesebb, ami dukál, egy óriási nagy szerelmi vallomás, és ezt nem kapjuk meg.
Összességében azt tudom mondani, hogy az Austen-rajongók úgyis élvezni fogják, az Austen-szkeptikusok és Austen-szüzek ne ezzel kezdjék. :)