David Mitchell: The Thousand Autumns of Jacob de Zoet

Amikor 2000-ben Angliába mentem au-pairnek, a szánalmas kis zsebpénzem szignifikáns részét könyvekre költöttem (a többit bulizásra és sajnos taxira; akárki akármit mond, ez a munka nem a tollasodásról szól). A Ghostwritten az első könyvek között volt, amelyeket ott vettem. Még ma is emlékszem, micsoda instant rajongást indukált bennem, David Mitchell azonnal fölkerült azon férfiak virtuális polcára, akikhez gondolkodás nélkül hozzámennék, ha nem lennének már nősek (illetve azóta bővült a kivételek sora: ha nem lennének melegek vagy már halottak, továbbá ha én még nem lennék férjnél – nem egyszerű dolog a virtuális házasság; ezúton is elnézést kérek a valódi férjemtől, hogy a polc egyáltalán létezik, és becsszóra csak olyan emberek vannak rajta, akikkel soha életemben nem találkoztam).
Ez egy ilyen kanyargós poszt lesz, úgy látom, de ha már így belelendültem, írok egy kicsit többet is az egyik kedvenc szerzőmről. :)
2000-ben még persze senki nem hallott itthon David Mitchellről, úgyhogy a Ghostwrittent saját felfedezésemnek éreztem, és arról ábrándoztam, milyen jó lenne lefordítani magyarra (persze már ott elakadtam, hogy hogyan lehetne visszaadni a His Serendipityt), de sajnos/szerencsére valaki más gyorsabb volt, és a Szellemírók megjelent magyarul 2004-ben. Mitchell azóta az ötödik regényénél tart, de sajnos a magyar könyvkiadás nem vette fel a tempót, pedig izgalmas regény mindegyik (na jó, csak négyet olvastam, de azokért jót merek állni). A Szellemírók igazi ezredvégi regény (már ha regény egyáltalán); kilenc történetből áll össze, amelyek első látásra önálló novellák, de persze a regény végére felismerjük a szálakat, amelyek összekötik a mindenféle stílust képviselő történeteket, és amelyeket követve körbejárjuk a bolygót. A második regényt (number9dream) nem olvastam, de a Szellemírókhoz hasonló szerkesztési elvet követ Mitchell harmadik regénye, a Cloud Atlas, viszont itt nem térben, hanem időben haladunk előre, a körülbelüli jelenből egy meglehetősen nyomasztó jövőbe, ahol minden lepusztul: a környezet, a demokrácia, a kultúra, a nyelv.
A két hasonló szerkesztésű regény után nagyon örültem annak, hogy a negyediknél teljesen szakított ezzel a formával Mitchell – kár lenne, ha beragadna egyfajta regénytípusba –; a Black Swan Green egy coming-of-age regény (azért nem írom, hogy a felnőtté válásról szóló, mert csak 13 éves a főszereplője/narrátora). Itt fényesen kiderül, hogy Mitchell a hagyományos regényformában is brillírozik: a falklandi háború és a Thatcher-éra mesteri korrajzának hátterén helyezi el egy tizenéves fiú, Jason történetét, akinek a dadogásánál csak egy szégyenletesebb titka van: hogy verseket ír.
És most itt az új regény, a The Thousand Autumns of Jacob de Zoet. Mitchell nem először nyúl távol-keleti témához (a Ghostwrittennek is van tokiói és hongkongi fejezete, a number9dream pedig teljes egészében Japánban játszódik), ami nem is meglepő, mert maga is évekig élt a felkelő nap országában, sőt a felesége is innen származik. Nyilván ezért is van az, hogy nagyon hihetően tud írni a keleti és a nyugati ember találkozásáról, arról, micsoda idegen, ismeretlen, érthetetlen világ ők egymás számára, és közeledésüknek a lehetőségeiről. Viszont most először helyezte a távoli múltba a regény cselekményét, a nyugati és keleti kultúra találkozásának egy különös (és évtizedekig kizárólagos) pontjára: az év 1799, a helyszín a Holland Kelet-Indiai Társaság által üzemeltetett kereskedőbázis Nagaszaki városában, amely egy Dejima nevű kis mesterséges szigeten található. Ide érkezik a társaság egyik ifjú hivatalnoka, Jacob de Zoet, hogy segítsen feletteseinek felgöngyölíteni az előző vezetés korrupt ügyeit, és ötéves ittléte alatt megalapozza vagyonát, hogy hazatérve méltó legyen a szeretett nő, Anna kezére. De Zoet többszörösen is ütközőzónában találja magát: felettesei és a társaság többi alkalmazottja között, de a nyugati és a keleti kultúra képviselői között is. És mintha még nem lenne elég baja , Anna iránti érzelmei is próbára tétetnek, amikor megismerkedik Aibagawa kisasszonnyal, a bábával és orvostanhallgatóval, aki egyébként már az első, hihetetlenül erős fejezetben felbukkan. Csak annyit mondok, hogy egy nagyon csúnyán komplikált szüléssel kezdődik a regény, ami engem azonnal odakent, hogy aztán a holland kereskedők ügyes-bajos dolgai elaltassák az éberségemet pár fejezeten keresztül, és mire észbe kaptam, a bőröm alá lopózott az egész díszes kompánia.
A kívül-belül dúló konfliktusokat a szöveg is szépen tükrözi: néhol mondatonként váltogat a külső és belső nézőpont között, nagyon érdekes hatást hozva ezzel létre. Talán ennek a technikának is köszönhető, hogy a szereplőket nemcsak hús-vér alaknak éreztem olvasás közben, hanem még a negatív figurákat is közel éreztem magamhoz, olyan emberiek voltak. Na jó, azért volt egy kivétel. :)
Szóval minden megvan ebben a könyvben, ami kell: izgalmas történelmi-politikai helyzet, jól megfestett kor, helyszínek és szereplők, egy kis szerelem, egy kis misztikum, egy kis akció, és mindez olyan minőségi prózában megírva, amilyen ma nagyon ritka szerintem a történelmi regények között (jó, szeretem a történelmi lektűrt, de egy ilyen regény sokkal többet ad). Öt regény után már nyugodtan kimondhatjuk: Mitchell mesterré érett - bár számomra a kezdetektől az volt -, olyan szerzővé, akire oda kell figyelni, akit fordítani kell, aki úgy beszél nekünk múltról, jelenről és jövőről, hogy azt meg kell hallani.