John Twelve Hawks: The Traveller; The Dark River; The Golden City

Volt néhány fekete éve világszerte a könyvkiadásnak, amikor minden második könyv borítójára azt írták, hogy ez az új Da Vinci-kód, még akkor is, ha semmi hasonlóságot nem mutatott az adott regény Dan Brown főművével. A DVK gyakorlatilag a fordulatos thriller szinonimája lett, de az is lehet, hogy csak mágikus gondolkodás volt ez a kiadók részéről, hátha egy bestsellerhez való hasonlítás automatikusan azzá tesz egy új könyvet is.
A Traveller borítójára is ráírták, hogy nesztek, az új Da Vinci-kód, hű meg há, de szerintem senki nem hitte el. A Molyon is szinte ismeretlen a könyv, pedig van neki magyar kiadása, de a hype nem jutott el Magyarországra – vagy lehet, hogy nem is volt hype. Pedig van mire építeni: egyrészt a szerző egy titokzatos figura, a kiléte ismeretlen, a neve nyilván álnév (Twelve Hawks = tizenkét sólyom, mint valami indián törzsfőnök). Másrészt érdekes, legalábbis szerintem érdekes maga a téma: hogy mennyire nem jó nekünk az, hogy folyamatosan megfigyelnek minket, a legutolsó adatot is nyilvántartják rólunk, még egy nyavalyás gazdabolti törzsvásárlói kártyára is rá kell írni a nagymamánk összes macskájának a nevét. Hogy milyen könnyen kiadtuk a kezünkből a privát szférához való jogot az úgynevezett biztonság érdekében, mert minden sötét zugban terroristák lapulnak, jujj. Érdekes az is, hogy a szerzőről semmit nem lehet tudni, nem publikus személy; saját állítása szerint úgy érezte, nem lehetne egy ilyen témájú regénysorozatot írni úgy, hogy közben az arca, a személyazonossága és szükségszerűen a magánélete is közkinccsé válik úgymond. Ez nagyon izgalmassá tehetné a szerzőt, ha tudna írni, de sajnos ezen a téren legfeljebb közepes képességekkel rendelkezik. Ha gonosz akarnék lenni, azt mondanám, hogy egy kreatívírás-kurzus elvégzése után bárki tudna ilyen könyvet írni. Hogy akkor miért olvastam végig a trilógiát, az már a saját hülyeségem. Talán azért, mert végig reménykedtem, hogy történik valami érdekes.
Az alapmotívumot – Nagy Testvér figyel téged – a párhuzamos világok toposzával gyúrta össze a szerző. A történet szerint a mi világunk hat párhuzamos világ egyike, az úgynevezett Negyedik Birodalom. És vannak közöttünk olyan különleges képességű emberek – Utazók –, akik hátra tudják hagyni a testüket, és a bennük élő Fény át tud kelni a többi birodalomba, ahonnan visszatérve már máshogy látják ezt a világot, és bölcsességük mindig nagy hatással van a környezetükre. Az összes fontos vallási alak és nagy gondolkodó ilyen Utazó volt természetesen, csakhogy az évszázadok folyamán a fennálló hatalom mindig üldözte őket, hiszen annak sosem célja, hogy az emberek gondolkodjanak vagy igyekezzenek életüket jobbá tenni, tudatosabban élni.
Ez a hatalom napjainkban is mozgatja a szálakat a háttérből; önmagukat Testvéreknek hívják, de az Utazók és védelmezőik, a harcos Harlekinek csak úgy nevezik: Tabula. A Tabula célja az, hogy létrehozza a totális ellenőrzést, egyfajta virtuális börtönt, amelyben a foglyok, vagyis az emberek már azt sem tudják, figyeli-e őket még valaki, de feltételezik, hogy igen, és ennek megfelelően viselkednek. Egy ilyen világban persze nincs helye egy dimenziókból kitörni képes lénynek, ezért a Tabula az Utazók kiirtására törekszik. Már csak ketten vannak, egy testvérpár, Gabriel és Michael, akik nem értenek egyet abban, mire is kéne használni ezt a képességüket.
Szóval már megint egy olyan könyv, sőt sorozat – mintha csak ilyenekről írtam volna mostanában –, ahol az alapötlet jó, de a megvalósítás gyengén sikerült. Például engem nagyon érdekelt, hogyan képzeli el ezeket a párhuzamos világokat a szerző, de ezekről az első részben még szinte semmi szó nem esett, a másodikban már egy kicsit több, végül a harmadikban meglátogattuk az összeset, de messze nem használta ki az ebben rejlő lehetőségeket. Ami a Nagy Testvér-vonulatot illeti, ilyen szempontból a Kis Testvér című Cory Doctorow-regény sokkal érdekesebb, meg összességében is jobban sikerült munka. A regénybeli alakok nagyon haloványak, a velük történő drámai események a legkevésbé sem tudtak megmozgatni, a párbeszédek laposak, humor nuku. A befejezés, sőt mindhárom kötet befejezése egy (azaz három) nagy antiklimax. És még valami, amit nem tudtam megbocsátani: a második kötetben a szerző alighanem megpróbált felnőni a Dan Brown-összehasonlításhoz: összevissza utaztatja a szereplőket a világban, és mindenféle érdekesnek tűnő félinformációkat helyez el a könyvben, hogy az egészet megkoronázza ezzel az iszonyatos szarvashibával (elnézést a spoilerért):
„The inscription uses a word that means 'doorway' or 'portal'.” Lumbroso picked up the photograph and began to translate. „The portal to God was taken from Ludaea to Ta Netjer – the Land of God.”
„In other words, we don't know where the doorway is.”
„I disagree. The directions are as clear as one of those guidebooks the tourists carry around Rome. Ludaea is the Roman name for the province that included Jerusalem…”
(Ha valakinek ez nem mond semmit, annyit segítek, hogy a provincia neve Júdea, azaz Iudaea volt, nem Ludaea.)
Úgyhogy mondjuk ki megint: elolvastam helyettetek, ti nyugodtan olvassatok valami mást. Nem csodálkoznék, ha a 2-3. rész már nem jelenne meg magyarul. Én pedig ígérem, legközelebb valami jobban sikerült könyvről írok...