2011. július 15.

Christoph Ransmayr: A repülő hegy

"Meghaltam
6840 méterrel a tengerszint fölött
május negyedikén a ló esztendejében."

Így kezdődik Ransmayr regénye, egy kőomlással, egy hóviharral, valahol a világ tetején, ahol még ember sosem járt. Egy ír testvérpár tapossa a havat a Phur-Ri, a repülő hegy csúcsa felé, valami különös megszállottsággal, ami egyszerre ered és táplálkozik az iszákos, hazafias lelkű, kicsit nevetséges ír apával töltött gyermekkori túrák emlékéből, egymás iránti testvéri érzelmeik - szeretet, összetartás, harag, versengés, megértés és meg nem értés - kibogozhatatlan szövevényéből, és persze magának a hegynek, a vad, érintetlen, lenyűgöző természet szimbólumának a szeretetéből, vagy inkább meghódításának vágyából. De nem puszta kolonizációs törekvés ez, legalábbis a történetet elmondó fivér számára nem (sőt állandóan reflektál is - az apa hangját felidézve - a szemét, elnyomó angolokra, akik még arra sem vették a fáradságot, hogy utánajárjanak, mi a hegy valódi neve, csak elővettek egy kincstári nevet - Everest -, ráaggatták, és úgy hagyták). A hegyet nem lehet birtokba venni, sőt megköveteli a maga áldozatát: a két testvér közül csak az egyik tér vissza, hogy elmondja ezt a történetet.
Ransmayr gyönyörűen, valódi szeretettel és alázattal énekli meg ezt a bolygót, hullámzó prózakölteményéből szemünk előtt tornyosulnak fel a tenger, a hegyek és a felhők hullámai, amíg meg nem látjuk: a három voltaképpen egy, és minden út, minden hegy megmászása a tengerhez való leereszkedéssel kezdődik, és a csúcsról oda tér vissza; és a hegycsúcsot csak egyetlen leheletfinom vonal választja el a fölötte burjánzó felhőktől. A közelítés regénye ez: egy messziről kitűzött, őrült, elérhetetlennek látszó célhoz való közelítésé, de az emberi érzelmek közelítéséé is, sőt egy másik kultúrához való közeledésé. A narrátor, a regény végéig névtelen maradó fivér útja ez; bár egész idő alatt lázad ellene, úgy érzi, ráerőszakolta, belerángatta a bátyja, Liam - ő mégsem tiltakozott. Ugyanolyan rejtélyesnek, kikutathatatlannak tűnnek számára fivére lelkének mozgatórugói, mint a nomád törzs - amelyhez csatlakoztak, hogy a hegyet megközelítsék - asszonyának, Nyemának gondolatai, vagy magának a felhőbe burkolózó hegynek az útvonalai. Hasonlóan bontakozik ki ez a történet is, mint ahogy egy hegy elő-előbukkan a felhő mögül: az útleírás közben csapong az emlékezet, régi emlékek bukkannak elő a ködből, amelyek mindegyike e felé a hegy felé mutat szinte logikus következményként. Ransmayr úgy szövi bele alakjait az ír és tibeti tájba, hogy szinte láttam a szemem előtt a honvágy és az idegen vonzásának erővonalait, amelyek összekötik a bolygó két felét, "mozdíthatatlan földet a mozdíthatatlan ég alatt".
A regényt a világhírű hegymászó, Reinhold Messner (Ransmayr jó barátja) és testvére, Günther története ihlette, akik 1970-ben megmászták a pakisztáni Nanga Parbat-csúcsot, ahonnan Günther nem tért vissza élve. Ott az erősebb, domináns testvér maradt életben, itt a "gyengébb", aki azonban a regény végére megtalálja a maga erejét, a maga útját és a maga otthonát. És az utolsó előtti fejezetben a nevét is megtudjuk, mégpedig a bátyjától, Liamtől. A névvel megajándékozott végre kiléphet bátyja árnyékából - és vele együtt az apjáéból is -, és elkezdheti a saját életét.
A borító egyszerű, mégis nagyon szép (a kedvenc színem ez a türkizkék), és nagyon illik a könyvhöz. Az általam hőn szeretett Márton László fordítása tökéletes. Egyedül abba tudok belekötni, hogy a gyakran előforduló Betelgeuse csillag nevét meghagyta annak német formájában (Beteigeuze), ami nagyon furcsa, főleg mivel egyébként inkább angol szavak fordulnak elő a könyvben. Ezt és néhány apróbb elütést leszámítva nincs hibája a könyvnek. Míg olvastam, odakint kánikula volt, én viszont egy írországi sziget széltől csapzott, sziklás partfalán kapaszkodtam fölfelé, vagy a Himalája hóviharával dacoltam. Ti merre jártatok mostanában?

2 megjegyzés:

L. M. Zsuzsi írta...

szia, nem jártam még a blogodon, csak most olvasom éppen ezt a csodálatos könyvet, rákerestem a neten, és ezt dobta ki a gugli. Gyönyörűen, finoman, érzékenyen írsz róla... mint aki nem csak szeretei, és nem csak érti, hanem műveli is az irodalmat... (Örültem a háttérinformációnak is, ami a regény hátterében van, a testvérének a haláláról...)
Felkeltette a blogod az érdeklődésemet, majd körülnézek itt jobban, hogy mi érdemes elolvasni. További jó olvasmány-élményeket kívánok! Zs.

Juci írta...

Hűha, nagyon köszönöm, óriási öröm ilyen hozzászólást olvasni. :) Sajnos mostanában nagyon elhanyagolt szegény blogom, mert újra elkezdtem dolgozni, és alig van időm olvasni, sóhaj... Azért remélem, a régi bejegyzések között is találsz olyasmit, ami felkelti az érdeklődésedet.