Rakovszky Zsuzsa: VS

Amikor befejeztem az olvasást, végleg előtört belőlem az utolsó pillanatig visszatartott kérdés: vajon mit akart Rakovszky Zsuzsa ezzel a regénnyel? Vajon ő maga elégedett vele? Ne értsetek félre, nem gondolom, hogy borzalmas könyv lenne, bár tény, hogy sokkal többet vártam tőle, bizonyos szempontból valóban egy kihagyott lehetőségnek érződik. Mindazonáltal annyi kérdés felmerült bennem a regény kapcsán, hogy nem tudom hatástalannak nevezni (és nem is negatív a rám gyakorolt hatása, mint A Hold a hetedik házbannak).
Az biztos, hogy nem a nemi identitás megtalálásának rögös útját próbálta bemutatni Rakovszky, még csak nem is azt, hogy milyen nehéz egy női testbe szorult férfiléleknek megtalálnia a maga helyét a világban. VS -t úgy ábrázolja az írónő, mint aki döntött a saját identitásáról, semmiféle kérdés vagy kétely nincs benne ezzel kapcsolatban, és látszólag a környezete is elfogadja ezt a döntést - legalábbis addig, amíg abból előnye származik, mert vágyai elérése érdekében Sándor hajlandó mélyen a zsebébe nyúlni. De hiába dönt úgy VS, hogy ő az akar lenni, aki vadászik, és nem az, akire vadásznak: naiv, gyenge lelkű, befolyásolható személyként ábrázolja őt Rakovszky, igazi asszonylélekként a szó pejoratív értelmében. Az a romantikus forradalmi hév, amely minden szavából árad, a 19. század vége felé már idejétmúlt kezd lenni. A romantika ideje lejárt, rideg fejű, számító szerencselovagoké és jóindulatú, de a tudomány magaslataiból önhitt ítéleteket osztogató tudósoké a jövő. Bizonyára totális belemagyarázás, de eszembe jutott az is: talán a szerző félelmét, vonakodását is rejti ez a regény a nőktől ma elvárt férfias viselkedéssel, szerepvállalással szemben. Annyira férfiak nem tudunk lenni, mint a férfiak, de már arra sem emlékszünk igazán, hogyan kell nőnek lenni.
A könyvből a kedvenc részem az, amikor a gyerekkorát írja le, szerintem ez volt a legerősebb, rakovszkysan sejtelmes, fájdalmas és élettel teli része a regénynek. Azért annak örülök, hogy a novelláskötet kilátástalanságát itt egy másik fajta, számomra jobban emészthető kilátástalansággal cserélte föl a szerző. Ebben legalább van szépség (ha keresni kell is).
A borító tetszik, de nem illik sem a könyvhöz, sem a főszereplőhöz. A csipkeminta finom, nőies erotikát sejtet, magabiztos nőiséget, aminek Vay Sarolta teljességgel híján volt.
A végső pontszám: három és fél balul sikerült lányszöktetés.