David Mitchell: number9dream

Te jó ég! Ennek a könyvnek most nagyon nem tudtam megadni, ami járna neki. Az első felét még nagyjából egyhuzamban olvastam egy nyugis hétvégén, de a másodikat megszakításokkal, szétszórtan, közbeékelődő egyéb olvasmányokkal. És amit még nagyon megérdemelne: egy körbeülős kivesézést másokkal, akik olvasták, mert igazi hagyma ez a regény, rétegek és rétegek és rétegek, és biztos vagyok benne, hogy egy csomó minden, amire oda kellett volna figyelnem, elszállt a fejem fölött. (És ennek ellenére élveztem, szóval tud valamit.) Eleve annyira töredezett a szerkezete (de hát David Mitchell, mire számítottam?), hogy ha nem adod meg neki a folyamatos figyelmet, könnyen szétesel olvasás közben.
Nagyon sokat elárulok a cselekményről, sőt gyakorlatilag kivesézem az egész könyvet, ezért szerintem csak az olvasson tovább, aki már olvasta a regényt, vagy sosem szándékozik elolvasni. A többieknek ugrás az aljára, a SPOILER VÉGE felirathoz.

INNEN SPOILER

A number9dream Mitchell második regénye, a Ghostwritten (Szellemírók) után két évvel jelent meg (amiről itt rajongtam, a többi regényéről meg itt), 2001-ben. A narrátor egy húszéves fiú, Eiji Miyake, aki egy kis japán szigetről Tokióba érkezik, hogy megkeresse az apját, akivel még soha életében nem találkozott. Eijit és ikerhúgát, Anjut a nagyanyjuk nevelte fel, az apjuk sosem akart hallani róluk, az anyjuk pedig háromévesen lepasszolta őket, azóta csak évente egyszer bukkant fel. Eiji életét veszteségek formálták, és tele van haraggal a szülei iránt, mégis úgy érzi, eljött a pillanat, hogy apja szemébe nézzen.
A regény elejét fantáziafutamok tarkítják, Eiji különböző változatokban képzeli el az apjával való első találkozást, amelyeknek a kulisszáit videójátékos, akció-, sci-fi- és horrorfilmes élményeiből építi fel. Aztán kicsit túl sok valóság kezd történni Eijivel, úgyhogy már nincs is szüksége többé erre a fantáziálásra (vagy nem képes többé menekülni a valóságból); ennek a valóságnak a nagy része szörnyű (csak annyit mondok: jakuza), egy kisebbik része pedig biztató (nem várt helyeken szerzett barátok és a pincérlány, akinek a legszebb nyaka van a teremtett világon). A regény közepe táján, egy töményen akciódús fejezet után Eiji egy házban találja magát, ahol végre egy kis csönd és nyugalom várja, és közben meséket olvas (a ház távol levő tulajdonosának kéziratait) egy Goatwriter nevű alakról, aki az, amit a neve sugall: egy író kecske. Vagyis kecskeíró. Ezek a mesék fokozzák azt a (regény)testen kívüli élményt, amit az elején a fantáziajelenetek már megadtak: groteszkek, viccesek, kicsit idegesítőek (nyelvileg túlfacsartak), az egyik iszonyatosan nyomasztó-fenyegető, az utolsó meg szomorú és nagyon szép. Az biztos, hogy nem sikerült megfejtenem, hogy ezek a mesék milyen szerepet játszanak a regényben, ez talán a legnagyobb kérdőjel, ami maradt bennem. Mivel egy íróról meg az írásról van bennük szó, azt érzem, hogy ez egyfajta tükör, amibe nézve a szerzőt láthatjuk, meg egy kicsit a Goatwriter névben a Ghostwrittenre való utalást is érzek, de ezen túl nem áll össze a kép.
Miután a házban kicsit kipihente magát, Eiji újra belecsobban a Tokiónak nevezett masszába, és az apja utáni kutatás váratlan fordulatokat hoz. A kezébe kerül például egy napló, amelyet nagyapja testvére írt, aki kaitenpilóta volt a II. világháborúban (olyan, mint a kamikaze, csak víz alatti torpedóval). Újabb kirándulást teszünk tehát a regényen kívüli világba. Ugyanakkor a történet szépen halad előre, úgy tűnik, kibogozódnak a szálak, Eiji megtalálja, amit keresett (pontosabban azt, amiről nem is tudta, hogy keresi), de a könyv végéhez közeledve egyre misztikusabb dolgok történnek, és minden megkérdőjeleződik. Eiji fura álmokat lát, amelyek a regény elején felbukkanó fantáziakitörések ellentétpárjai szerintem, és valahol ezekben rejlik a regény kulcsa, főleg a John Lennonról szóló álomban. A regény egy John Lennon-dalról kapta a címét (#9dream), és maga Lennon mondja az álomban, hogy ez a dal a Norwegian Wood leszármazottja: mindkettő egy kísértethistória, de míg a Norwegian Woodban a lány, akiről énekel, magányra kárhoztatja a férfit (vagy a hallgatót?), a #9dreamben megénekelt „két lélek, akik különös táncot járnak” (two spirits dancing so strange), harmóniával áldanak meg. De az emberek jobban szeretik a magányt, mint a harmóniát. A két lélek itt szerintem utalás Eijire és a pincérlányra, Aira (aki egyébként nem csak egyszerű pincérlány, de azért mindent ne mondjak már el a könyvről).
Amikor Eiji megkérdezi Lennontól, mit jelent a dal címe, ő azt válaszolja: a kilencedik álom az, ami minden befejezés után kezdődik. Ha jól számolom, nyolc álom van leírva az utolsó (nyolcadik) fejezetben (illetve a vége felé már nem mindig voltam biztos benne, hogy valami álom-e vagy valóság), és a legutolsó álomból egy sokkoló hírre ébred Eiji, ahol szerintem nem teljesen egyértelmű, hogy valóban felébredt-e, vagy átfordult egy újabb álomba (legalábbis én szeretném így hinni). Ahogy én olvasom, teljesen nyitott a regény vége, a nyolcadik fejezet után továbblapozva a következő oldalon ott áll, hogy kilencedik fejezet, de ha még egyet lapozol, vége a könyvnek, nincs több szöveg. Szóval az olvasóra van bízva, hogy hogy értelmezi a befejezést: a legvége csak egy rossz álom volt, és felébredve ott vár Eijire a boldogság, vagy pedig folytatódik a fiú életének eddigi mintája, és újabb veszteség, sorscsapás éri. Nem hiába mondta John Lennon az álomban, hogy az emberek jobban szeretik a magányt, mint a harmóniát: sokkal könnyebb a tragikus végkifejletet kiolvasni a regényből, mint a pozitívat.
(És akkor azt már nem is mondom, hogy úgy is lehet olvasni az egészet, mintha Eiji már rég meghalt volna. Teljes mindfuck.)

SPOILER VÉGE

Minél többet gondolkozom róla, annál inkább rájövök, mennyire jó könyv ez. Család nélküli családregény, az értelemkeresés regénye, stílusbravúr (többféle is), fejlődésregény, szerelmesregény (Mitchell nagyon jól tudja ezt a tartózkodó érzelmet, nemegyszer bevillant Johan de Zoet meg a Szellemírók fiatal szerelmespárja a tokiói fejezetből), és ahogy szintén megszokhattuk Mitchelltől, olyan insider bepillantást kapunk Japánba, ami szerintem teljesen hiteles (nem mintha sokat tudnék Japánról). És az egész egy iszonyat összetett, precízen kidolgozott szerkezetben, rendkívül finom, gazdag, élvezetes nyelven megírva. Leborulok, újra meg újra.