Polaroidok – Az elejétől a végéig

Szerintem aki csajozni akar, az menjen slam poetry-estre. Legalábbis a Pepita Oféliában szerdán olyan remek ivararány volt (kb. 10 nő jutott minden pasira), hogy annál jobb nem is kell. Mondjuk lehet, hogy elrettentő feladat labdába rúgni pl. Simon Márton mellett (de állhatna itt bármelyik slames srác neve), akire párás tekintettel nézett a közönség nagy része. De ez már nem az én problémám :)

Meg igazából ez nem slam poetry-est volt amúgy sem, bár Simon ebből a közegből nőtt ki, de ez itt most a Polaroidok című kötetének a felolvasása volt elejétől a végéig, zenei kíséret mellett (egyébként nem tudom, miért magyarázom ezt, mikor úgyis mindenki tudja; anyukám kedvéért valszeg). A polaroidok (anya, neked mondom) ilyen kis egy-két-három mondatos szösszenetek, nevezhetjük versnek is (vannak közte valódi haikuk is elvétve), egy vékonyka kötetbe fűzve. Még nem olvastam a kötetet, de az ÉS-ben megjelent belőle egy egész oldalnyi válogatás, meg pár idézetbe belefutottam a Molyon, úgyhogy nagyon kíváncsi voltam, milyen lesz ez így egyben, felolvasva.

Nia_Aki, Sister és Ross molyokkal beszéltük meg, hogy együtt megyünk, és a molykülönítményhez még csatlakozott Luca87 és virezma is. (Elvileg voltak ott még más molyok is, de nem találkoztunk velük.) Röpke félórás csúszással el is kezdődött a felolvasóest (közben mondjuk iszogattuk a sörikénket és vihorásztunk, meg végül is a seggünkön ültünk, úgyhogy nem panaszkodom). A felállás az volt, hogy Simon Márton olvasta a szöveget, Gyarmati Gábor basszusgitáron vigyorgott, Táborszky Bence pedig trobitán ráncolta a homlokát, és mellesleg jó kis - hol melankolikus, hol lendületesebb, viccesebb - improvizatív muzsikát csináltak a szöveg mellé.

Látszik, hogy Simonnak nem idegen a színpad, jól olvas fel (a tízperces szünetben, ami félóráig tartott, megbeszéltük magunk közt, hogy sajnos nem minden költő tudja a saját versét normálisan felolvasni, és hogy vajon mit hallanak a saját fejükben, amikor verset írnak? azt a rettenetes iskolás, szótagolós hangot, amin felolvassák? mert az elég bünti lehet). Azt azért el kell hogy mondjam, hogy van valami vakítás ebben az egészben, persze az „ilyet akárki tudna” érzése mindig csalóka, de akkor fogalmazzunk úgy, hogy ez egy viszonylag könnyen emészthető formája a költészetnek, amivel egyébként semmi baj nincs, jó, hogy van, meg senki nem is próbálja úgy beállítani, mintha ez valami magas irodalom lenne, de nyilván a népszerűségét is nagyban ennek köszönheti. Kis tükörcserepek ezek a szövegek, amikben felismerhetjük az életünk apró mozzanatait. Párbeszédtöredékek, lazán odavetett hasonlatok, költői képek, egymondatos poénok. Az az érdekes, hogy ez az alapvetően töredékes mű így zenével kísérve és egyhuzamban felolvasva összeállni látszott valamiféle történetté vagy történetekké. És szerintem sokkal viccesebb volt így, mint csendben olvasva lehet, több irónia és humor lopózott bele az előadásnak köszönhetően. Jó volt, na, el fogom olvasni, meg Simon korábbi kötetét, a Dalok a magasföldszintről címűt is.

Forrás: Eszter Soos, FB (https://fbcdn-sphotos-e-a.akamaihd.net/hphotos-ak-ash3/581911_10200824572632682_1829406883_n.jpg)

Azt még muszáj megemlítenem, hogy az egész este fénypontja magasan Táborszky Bence egyik trombitaszólója volt. Illetve nem is szóló volt az, mert idővel bekapcsolódott Simon meg Gyarmati is, de ez volt az egyetlen olyan pontja az estének, amikor azt éreztem, hogy inkább most lennének csendben ők ketten, és hadd halljuk csak a trombitát. Egyébként is profin játszott a srác, különféle hangfogókkal (már ha így hívják egyáltalán) meg nyilván a játéktechnika variálásával csomóféle hangszínt hozott elő a hangszerből, de itt az volt, hogy felállt, volt egy másik mikrofon, ami visszhangosra volt beállítva (ehhez se értek), és úgy játszott, hogy alig pár hang kergette egymást, és valami egészen éteri és misztikus volt az egész.

Szóval jó kis este volt ez, Simon Márton nagyon közvetlen és természetes volt, nem pózer, pedig nehéz lehet ekkora népszerűség és rajongás közepette normálisnak maradni. Úgy tűnt, hogy tényleg őszintén örül, hogy az embereket érdekli, amit ír. Aki dedikálásra vágyott, ahhoz meg még pár (egy csomó) kedves szava is volt. Most már akkor egy rendes slam poetry-estre is el fogok menni valamikor :)