David Mitchell: The Bone Clocks

Némileg spoileres. Bár szerintem nem nagyon.

Mitchell az eddigi regényeibe is bátran szőtt bele fantasztikus szálakat, de most az van, hogy konkrétan egy fantasyregényt írt. (Kortárs fantasy vagy slipstream vagy nem is tudom, minek nevezzem.) Igen, én is csodálkoztam. Emiatt ez a könyve nem is fog olyan általános népszerűségnek örvendeni, mint a többi; hogy úgy mondjam, könnyebb belekötni. Vicces, hogy ugyanazt mondom, mint Lanczkornál: nem szervesült össze a hétköznapi meg a fantasztikum világa, viszont - Lanczkorral ellentétben - Mitchell egy zseni, amikor hétköznapi emberek életének ábrázolásáról van szó; tőle még azt is olvasnám, ahogy leírja, hogy valaki a telefonkönyvet olvassa.
A fantasztikus szál legalább a regény feléig csak elvétve és elég érthetetlen módon (pl. szerintem fölöslegesen túlkomplikált terminus technicusokkal, amik egy részének etimológiáját még a könyv végére sem értettem meg) tör be a "normális", való életbe, ahol egyébként is elég érdekes dolgok zajlanak: kamaszkori balhék a '80-as években, egyetemista high-life a kilencvenesekben, tudósítás Irakból a kétezresekben vagy (öregecskedő) irodalmi fenegyerekség a mi évtizedünkben. Ennek a négy fejezetnek - Mitchelltől már jól megszokott módon - más-más narrátora van, és mindegyik kerek egészként áll előttünk, és nagyon lehet szeretni őket akkor is, ha egyik-másik igazán seggfej. (Arra is itt jöttem rá, hogy Mitchell nagyon tud - és szeret - a szerelemről írni, most hirtelen egyedül a Black Swan Greenből nem rémlik ilyen jellegű történetszál, de lehet, hogy csak a memóriám hagy ki. És hogy a szerelem nála sokszor jellemformáló erő, megváltás vagy annak az ígérete, ugyanakkor meri rohadtul cinikusan az egész megváltástémát a sarokba vágni egyik lapról a másikra.)
Szóval az első négy fejezet klasszik Mitchell, némi tanácstalansággal fűszerezve, hogy hova is megy ez az egész. Az ez után következő hosszabb fejezet viszont gyakorlatilag egy másik regény, és itt már töményen jön a fantasztikum, és akiknek ilyen téren magasak az elvárásaik (értsd: rutinos olvasói a zsánernek), azok nem feltétlenül lesznek megelégedve. Van jóóóó hosszú expozé, hogy mi is ez az egész, és minden meg lesz magyarázva, és ez regénytechnikailag eléggé suta szerintem, és olyan nagyon sok eredetiség sincsen ebben a szálban, ugyanakkor mégiscsak ennek a fejezetnek az olvasása közben ért az a meglepetésszerű érzelemroham, hogy a metrón tátott szájjal fölnéztem az olvasóból, és azt éreztem, hogy sugárzik az arcom a boldogságtól, mert már megint beleszerettem egy könyvbe. Nekem tetszik a nagy, vörös és elálló fül. Ez ilyen.
A végén van még egy elég hosszú fejezet, ami már megint a szimpla, mindenféle weird shit nélküli valóságban játszódik, és aminek szinte semmilyen funkciója nincs a cselekmény szempontjából, viszont elég érdekes képet fest benne Mitchell arról, hogy szerinte milyen lesz a világ az ötvenes években. (Csak annyit mondok, hogy addigra érdemes lesz valahogyan izlandi állampolgárságot szerezni.)
Ami ellenben megint csak zseniális, az az, ahogyan Mitchell könyvről könyvre egyre szorosabb hálóvá fűzi az egyes regényei között eleinte csak mókás utalásoknak tűnő szálakat. (Itt például a Thousand Autumns egyik fontosabb alakja kap kiemelt szerepet, de a Szellemírókból is visszaköszön egy kedves ismerős a regény végén.) Kedvem támadt tőle újraolvasni az összes könyvét megjelenés szerinti sorrendben, és feltérképezni az összes összefüggést :) Mondjuk ezt valaki már legalább részben elvégezte helyettem: http://www.vulture.com/2014/08/david-mitchell-interview-bone-clocks-cloud-atlas.html.
Szerintem eddig ez a leghosszabb regénye Mitchellnek, legalábbis úgy tűnt (és én sajnos azonnal türelmetlenül várni kezdtem a következőt). Nem hibátlan, de nagyon szerethető.

Lakossági szerelmi vallomás

Mióta veled járok, minden reggel
izgatottan, vágyakozva ébredek fel,
kapkodva öltözöm, rohanok a randevúra,
a megállóban leslek, várlak szívdobogva,
és ha jönni látlak, az arcomon önkéntelenül
mosoly terül szét, a nap kisüt, az ég felderül.
Mióta ismerlek, felgyorsult az életem,
nincs többé unott várakozás, késéstől való félelem,
minden bajt feledtetsz velem, te szíved ajtaját kitáró,
107E viszonylatban közlekedő Mercedes-Benz Citaro.

Te minden buszok legbuszabbika!

Jöttödre endorfin-tűzijáték pukkan az agyban,
tiszta augusztus huszadika.
Mert látványod oly’ megejtő, bár nemcsak külsődért szeretlek:
télen fűtesz, nyáron klímával adsz a kényelemnek.
Én még nem is ültem Mercedesben teelőtted.
Mikor először forgalomba álltál, rögtön tudtam: nekem lőttek,
mert itt ez a 18 méteres, négyajtós, csuklós kasztni,
nem akarok én már ezek után soha mással utazni.

Optimista égszínkék fényezésednek jár a pusza.
Nem véletlenül vagy te a kontinens legsikeresebb városi busza!
Leszállásjelző gombjaid kerekded, bumfordi bája
és mindenek felett való ergonómiája,
alacsonypadlós komfortod, akadálymentességed
téged minden más busznál inkább versenyképessé tesz.
A Volvo Alfa legfeljebb béta lehet mögötted
(még ha lehajtható üléseid elhelyezésébe bele is kötöttek),
mindenesetre megenném a rezsicsökkent bérletem,
ha nem nyomnád le nagyon durván egy buszszépségversenyen.

De én drukkolnék neked a buszolimpián is, ha kijutnál,
csak az az egy bánatom, hogy nem állsz meg a Cinkotai útnál.
Így át kell szállnom a Bosnyákon a hetesről,
mert a férficipőt sem vesszük ugyebár a hentestől,
a tömegek szállítását is bízzuk a profikra,
és a felszíni közlekedésben te vagy az egyértelmű non plus ultra,
miattad tán még a BKK is megérdemelten tesz szert némi profitra.

De ettől még nem kevésbé forró ez a szerelmi vallomás,
a Bosnyáktól úgyis csak egy pillanat a Zugló vasútállomás.
Nem bohóckodunk a Róna utcánál (oppardon, az már Tisza István tér,
megállónevek tekintetében a memóriámra némi frissítés ráfér),
szóval száguldunk a belváros felé, megálló nincs fölösleges
(ciki, nem ciki: amúgy sem tudom, ki volt az a Reiner Frigyes).

O530 G, azaz Gelenk,*
a modern városi élet szaga bizony néha téged is beleng.
De én úgy szeretlek, hogy rajtad mindenkinek helye van:
a csövinek, a zsebesnek,
a kutyának, a gyereknek,
a soványnak, a dagadtnak,
a csórónak, a gazdagnak,
a Vitézy Dávidnak,
aki most meg már megint azt találta ki,
hogy ezentúl 107 helyett nyolcas számot fogsz hordani,
de nekem mindegy, én járok akkor is veled hűségesen,
mert te vagy az utazóközönség egyetlen öröme itt a végeken,
hol még a madár meg a négyes metró se jár.
Nagy ajtószárnyadat borítsd ránk, babakék városi batár.


* csuklós

A kép forrása: http://www.vezess.hu/haszonjarmu/gurulo_babahaz_budapeste/42873/

Elhangzott 2014. február 20-án, az V. molyos slam poetryn.

Koji Suzuki: Edge

A véleményem röviden (ebből is megtudtok mindent a regényről):

Ennek a könyvnek a legizgalmasabb része az ajánlott irodalom. Ha 2012-ben ez a könyv nyerte a Shirley Jackson-díjat, mennyire lehetett gyatra a többi?

A véleményem indokolatlanul hosszan (innentől NAGYON SPOILERes, de úgysem érdemes elolvasni a regényt):

Édes jó istenem, hol kezdjem?
Kezdjük a fülszöveggel. „Edge begins with a massive and catastrophic shifting of the San Andreas fault.” Well, no, it doesn’t. Ami azt illeti, csak a könyv harmada után derül ki, hogy a titokzatos eltűnéseknek, amik ügyében nyomoznak a főhősök, közük van a tektonikus aktivitáshoz. Pontosabban a kőzetlemezek találkozásának közelében fordulnak elő egyre gyakrabban az eltűnések, ahol eközben zéró mágneses mező van, és még napkitörések is színesítik a programot. (Van itt minden, mint a búcsúban!) Konkrét szeizmikus mozgás egyetlenegyszer történik a könyvben, és az sem Kaliforniában. Mindegy, gondolom, az amerikai olvasók figyelmét ezzel lehet felkelteni. És/vagy már megint nem olvasta el a könyvet a fülszövegíró. (Nem tudom hibáztatni.)

A szájensz. Merthogy ettől kéne jónak lennie ennek a könyvnek. A szájensz, kérem, sose volt még ennél unalmasabb. Komolyan, visszasírtam Dan Brownt. Ő is olyan dolgokat mond el, amiktől legfeljebb egy tízévesnek kéne hogy leessen az álla, de még mindig izgalmasabban csomagolja, mint Suzuki. Jó, én értem, hogy nem lehet mindenki Alastair Reynolds vagy pláne Neal Stephenson, hogy csak két példát mondjak a kedvenceim közül, akik képesek tudományos teóriákat izgalmasan tálalni, úgy, hogy az a történetnek szerves részévé váljon (sőt az utóbbi úriember még élvezetes párbeszédeket is tud csinálni ugyanebből, irány mindenki Anathemet olvasni!), de baszki, Koji, te tényleg ennyire topának nézed az olvasóidat? A könyvben leírt tudományos elméletek egy félbetépett A5-ös lapon összefoglalhatóak lennének. A könyv kb. kétharmadánál van egy rész, amikor végre megtalálják a főszereplő 18 éve eltűnt apjának utolsó naplóját, és abból kapunk egy hosszú részletet. Asszem én még ennél érdektelenebb tudományfilozófiai szófosást nem olvastam.

A természetfeletti szál. Hát itt lettem egészen ideges. Most akkor döntsük már el (szerintem), hogy tudományos(-fantasztikus) regényt írunk, vagy misztikus thrillert! Hogy jönnek ide a víziók, az időben előre- meg hátrafelé való pillantgatások, az ÖRDÖG MAGA BASZKI??? Kapaszkodjatok meg: az ördög, vagy valami hozzá nagyon hasonló – igazából sosem derül ki, kicsoda-micsoda – visszamegy az időben, hogy kitalálja a nullát, hogy emiatt majd egyszer szétessen az univerzum. Mert a nulla szétfeszíti a racionális számok közötti teret, és akkor összedől a világ. WHAT THE ACTUAL FUCK?

Aztán mi volt ez a tempó? Mi volt ez a piszlicsáré részletekben elvesző, terjengős, ásítatos csigamenet? A regény cselekményét öt tőmondatban össze lehetne foglalni. Hogy lett ebből közel 400 oldalas regény? Mi van a tátongó lyukakkal, inkonzisztenciákkal a cselekményben? (Csak emlékeztetőként, ha esetleg valaki később olvasná, és kérdezné, mire gondoltam: Miért nem mondja el Saeko rögtön, hogy megtalálta a naplót? Miért ugrik le Seiji a tetőről? Miért látja őt Saeko kétszer egymás után lezuhanni? – Ennek nyilván van oka/jelentése, de sosem tudjuk meg, mi. – Ha a végén Seiji, vagy bármi is az, nem megy át a féreglyukon, akkor hogyan lehet, hogy feltűnik a bolíviai reliefen? És így tovább.)

És végül: talán nem szép dolog fikázni egy szerzőt a regénye nyelvezetéért, ha nem az anyanyelvén ír, de mindenki sokkal jobban járt volna, ha Suzuki japánul írja meg a könyvet, majd egy olyan valakivel fordíttatja le, aki nem akarja minden mondatban fitogtatni a kétségtelenül bő szókincsű, ámde fájdalmasan tankönyvízű, iskolás nyelvtudását. Hadd mutassak egy példát:
” ’There’s an Italian place in this neighborhood that has a unique flair. What do you say?’ Hashiba suggested.
’Sure. Anything goes,’ Saeko replied, her response an approval of the proposed cuisine rather than of the invitation itself.”
Hát beszélnek így élő emberek? Ugye, hogy nem! És végig ennyire merev, életszerűtlen, sőt élettelen. (Jaj, ne tudjátok meg, mennyire kínos orvosi pornó volt a szexjelenet leírása! Elsődleges és másodlagos nemi jegyek konkrét méreteinek megadásával!!!) Plusz zavaró tényező, hogy a szereplők nagy része japán, és egyszerűen nem tudom elképzelni, hogyan beszélnének egymással japánul, mert fogalmam sincs a japán nyelvről és társalgási kultúráról, és lehet, hogy ők tényleg ennyire merevek a valóságban, de ez angolul szimplán csak nagyon bénán hangzik. De úgy összességében hótgagyik a szereplők, és az itt-ott előbukkanó szexizmusra már ki sem térek, mert szerintem tudatában sincs ez a szerencsétlen, milyen gáz dolgokat írt házasságról és párkapcsolatról.

Egyébként Suzuki írta a Kör-filmek, illetve a Fekete víz alapjául szolgáló könyveket, és ha azokból indulok ki, némi fogalma kellene hogy legyen a feszültségteremtésről, de ezt megint nem sikerült angolul megoldani, szóval horrornak/thrillernek is nagyon sápatag.

Ötből kettő és fél rejtélyes eltűnés. Azt is csak az ötletért, mert ebből lehetett volna jó könyvet írni.

Barta András: Magyarország = anyád

Barta András a földim. Én is Gyöngyösön nőttem fel. (Vajon ő is levonónak mondja a matricát, és csurdításnak a szalonnasütést?) Tudom, hogy a fikció nem így működik, de nekem Bontóvár = Gyöngyös. (Lúdnyak meg = Ludas, egy falu Gyöngyös mellett. De ez már tényleg puszta találgatás részemről. Meg mindegy is.) Még szerencse, hogy Budapest, az Budapest, itt nem kell találgatnom.
Barta András amúgy nemnormális. De most komolyan. Hát ír ilyen könyvet normális ember? Na ugye, hogy nem. Különben jó ez a könyv, kicsit túlírt (jó, 100-150 oldallal, azért az nem olyan kicsi, de azért közben is többnyire jól szórakoztam/jól borzadoztam, úgyhogy megbocsátó vagyok, meg hát amúgy is földim. Lehet, hogy ugyanabba az oviba járt, mint én). Különben sokkal viccesebb, mint hittem, azt gondoltam, ez is olyan nyomasztás lesz, mint A patkány éve (amit 150 oldal után kénytelen voltam abbahagyni), de nem, sokkal viccesebb. (Amikor meg nyomasztó, akkor máshogy nyomasztó. Szebben.) Mélységes lelki nyugalommal engedi el a józan ész meg mindenféle irodalmi konvenció kezét, és szemtelenkedik, sőt kimondottan szórakozik az olvasóval, meg trágárkodik minden ok nélkül, mert olyan kis kedve van, ahogy a kislányom mondaná (ezzel amúgy semmi bajom, sőt), meg úgy egyébként is teljesen agyament ez a történet. Nagyon eklektikus a regény stílusa, sorolom az asszociációimat: Calvino, Esterházy, Napirajz, Parti Nagy, Örkény, Douglas Adams. Nekem ez többségében bejött, azért néhány rendkívül elszállt párbeszédet meghúztam volna (vagy kikukázom egy az egyben). Ja, és szólok, hogy elspoilerez egy csomó könyvet, még szerencse, hogy valami alternatív univerzumban olvasta őket :)
Barta András nagyon alattomos. Egy eszelős, hangos, némileg zavaros történet örve alatt rád sóz egy elviselhetetlenül súlyos tragédiát. Az én anyukám 64 éves, Bontóváron, akarom mondani, Gyöngyösön él. Az ő anyja, a nagymamám a bontóvári kórház kettes belgyógyászati osztályán halt meg, amikor hétéves voltam. Most 35 éves vagyok. A halandóság réme leginkább a szüleim (ki tudja, mikor, remélem, még nagyon soká bekövetkező) halálán keresztül fenyeget a legkézzelfoghatóbban. És az az igazság, akár depressziós az anyád, akár nem, akár rákos beteg, akár nem, akár szkizofrén, akár nem, a halálával szemben tehetetlen gyermek vagy. Elárvult, kétségbeesett, magára hagyatott. Na ezt, ezt nagyon tudja az én földim, Barta András.

Moly-antológia

Jesszus, de elhanyagoltam a blogot, még a 2013-as olvasási év összegzését sem csináltam meg :O De ezt most hagyjuk is, mert fontos bejelentenivalóm van (nem mintha ne tudnátok róla már a legtöbben): készül egy antológia a Molyon írogató emberek verseiből-novelláiból, és a szerkesztő lányok, @Ciccnyog és @virezma nekem is beválogatták néhány szövegemet; főleg slameket, amiket itt is olvashattatok már, de lesz egy olyan vers is, amit csak a Molyon adtam közre eddig, és @Leoni, azaz László Maya csinált hozzá egy eszelősen jó illusztrációt, meg természetesen a többi harmincegynéhány szerző szövegeihez is :) Ja és én korrektúrázom a szöveget, úgyhogy már olvastam a teljes anyagot, és szólok, hogy lesznek itt nagyon ütős dolgok! És a tördelő munkájáért is tűzbe merném tenni a kezem, szóval összességében azt kell mondjam, mind a külcsín, mind a belbecs tekintetében jelentős kiadvány lesz ez :3
Ugye már rendkívüli módon felcsigáztalak titeket? Nem is kell sokat várnotok, az áprilisi könyvfesztiválra megjelenik a kötet, ami 8 napig még előrendelhető itt: http://www.indiegogo.com/projects/memento, természetesen olcsóbban, mint ahogyan majd amúgy kapható lesz. Kattintásra fel!

Johann Baptist Metz: Memoria passionis - Veszélyes emlékezet a pluralista társadalomban

Ennek a könyvnek sokkal ismertebbnek kéne lennie, és nem csak egyházi körökben. Amiről Metz beszél, nem csak a keresztényeket érinti szerintem. Ő is a teodicea, Isten igazságosságának kérdéséből indul ki, és - a kortárs teológusok között ritka kivételként - nagyon komolyan veszi Auschwitz jelentőségét a teológia számára. Tulajdonképpen ugyanazt mondja, amiről a Sorstalanság beszél: hogy ha máskor nem, legkésőbb Auschwitz után észre kellett volna vennünk, hogy nem létezik olyan narratíva (sem Istent tartalmazó, sem őt mellőző), amely által egy ilyen esemény értelmet nyerhetne, amely megnyugtató módon rendezhetne el egy ilyen égbekiáltó igazságtalanságot. Ugyanakkor a felejtés sem lehet válasz, mert a szenvedés és a szenvedők emlékét életben kell tartani. Ez pedig az egyházban nem valósulhat meg másként, mint egy eszkatológiai kiáltásként: hol vagy már, Istenem? Mikor jössz már? Metz emlékeztet rá, hogy az Ószövetséget át- meg átszövi ez a kiáltás, Jézus kereszten elmondott végső szavai között is ott volt, és az Újszövetség is ezekkel a szavakkal zárul: Jöjj, Uram, Jézus! A kereszténység zsidó örökségét emiatt különösen fontosnak és újra felfedezendőnek látja Metz, ugyanis abban látja Izrael vallásának unikumát a környező népekéhez képest, hogy Izrael nem kereste a megnyugtató, szépen lekerekített istenképet és a hozzá illően megnyugtató és lekerekített történeteket, ezáltal nem csinált mitológiát a vallásából, hanem képes volt együtt élni Isten kiismerhetetlenségével és az olykor megmagyarázhatatlan szenvedéssel, amire egyedüli válasza az Istenhez való kiáltás volt. Vagyis hajlandó volt megmaradni sebként, a szenvedés veszélyes emlékezeteként történelme folyamán mindvégig. Metz szerint a teodiceai kérdésre ez az egyetlen hiteles emberi reakció: Istent kérni Istentől. Ettől távolodott el szerinte a kereszténység, amikor a zsidó gyökerek felől a hellenizálódás irányába indult el. Túlságosan hamar kikerült a keresztény teológia fókuszából az a kérdés: hogyan szolgáltat Isten igazságot a szenvedőnek, hogy átvegye a helyét az afölötti aggodalom, hogyan bünteti Isten a bűnösöket. (Ez az olyan ritka mondatok közé tartozik, amelyek körül az egész gondolkodásom meg tud fordulni.) És talán érdemes gyanakvással élnünk, ha a kereszténységünk – vagy úgy általában a világlátásunk – túlságosan kényelmes, napfényes, megnyugtató. Mert a világ nem ilyen. Minderre Metz egy politikai teológia alapjait rakja le, mert úgy érzi: az egyház az emlékezet szerve lehet a társadalmon belül, amely a szenvedők méltóságáért áll ki, és ez küldetésének szerves része. Ha ezt elhanyagolja, akkor vagy szekularizálódik, vagy saját magát zárja ki a társadalomból.
Arra a kérdésre, hogy hol marad Isten, amikor valaki a mélységből kiált hozzá, Metz azt válaszolja: már a kiáltásban ott van. Ezt nem biztos, hogy értem, vagy hogy el tudom fogadni. Talán arra gondol, hogy maga a kiáltás már a hit mozdulata – ha nem hinnéd, hogy van ott valaki, aki hallja, nem kiáltanál -, a hitet pedig Isten adja.
Annyi mindenről beszél még, de már nem tudom felidézni (visszavittem a könyvtárba), csak még azt szeretném megemlíteni, ami a nemrég olvasott Greshake-könyv tekintetében nagyon érdekes volt: Metz is beszél Istennek az emberrel való együtt szenvedéséről, de figyelmeztet a szenvedés esztétizálásának a veszélyére. Hogy hajlamosak vagyunk elérzékenyülni azon, hogyan és mennyit szenved(ett) Isten értünk, és ez közben elvonja a figyelmet a szenvedő emberről, akiért meg éppen tehetnénk valamit.
Görföl Tibor fordítása kiváló, viszont a könyv második fele már olyan elvont filozófiai értekezésbe megy át, amit nem tudtam teljesen mértékben felfogni. A teodiceai kérdésre adott válaszát sem éreztem eléggé kifejtettnek. Ezek miatt adtam csak négy csillagot, de ezzel együtt is azt javaslom: ha csak egy vallásos tárgyú művet fogsz elolvasni a következő évben (vagy a következő öt évben), ez legyen az.

videó a szerdai slamről

Lett egy ilyen is, az ekultura.hu videózott szerdán :) Kár, hogy pont most tudtak jönni, amikor nagyon kevesen voltunk. Máskor azért a közönség népesebb szokott lenni, és versenyzőből is több akad :)

 

(Tanulságos egyébként, én pl. sokkal élénkebbnek éreztem magamat belülről, mint amilyennek tűnök így kívülről, illetve gyakrabban kéne fölnéznem. A legjobb lenne mondjuk megtanulni a szövegemet fejből, hogy tudjak rendesen szemkontaktust teremteni.)