csak röviden

The Taking of Pelham 123 - Hajsza a föld alatt (2009)

Ez egy 1974-es Walter Matthau-film remake-je, aminek a középpontjában egy metrószerelvény "elrablása" áll. A túszejtők egy órát adnak New York polgármesterének, hogy kicsengessen egymillió dollárt, azután elkezdik legyilkolászni az utasokat.
Nem láttam az eredetit, de ennél szerintem csak jobb lehet. Ez egy kicsit sem volt izgalmas. Denzel Washingtont bírtam a forgalomirányító szerepében, de John Travolta egyszerre untatott és idegesített. Mintha már több filmben is láttam volna a figurát, amit itt alakított. A filmbeli feszültségnek az ő alakjában kellett volna összpontosulnia, de ez számomra nem működött. Így csak tízből öt.

(500) Days of Summer

Aranyos romantikus vígjáték, ami nem is annyira víg, de erre már a film elején is figyelmeztet minket a narrátor: "This is a story of boy meets girl. But you should know up front, this is not a love story." Néhol az Amélie csodálatos életére emlékeztetett a film a bevágott, "ezt kell tudni hőseinkről" típusú jelenetekkel. A kronológiai sorrend felforgatását néhol erőltetettnek éreztem, szerintem annyira nem tett sokat hozzá a filmhez, de nem is rontott rajta mondjuk. Van pár nagyon jó poén, jók a főszereplők (különösen a srác, Joseph Gordon-Levitt), és a mellékszereplőknek is jutott egy-egy emlékezetes pillanat. Ja, és a filmzene is remekül el van találva. Nálam tízből hét, merem ajánlani mindenkinek.

Hugh Laurie: The Gun Seller - A balek

Ha ezt a regényt nem egy népszerű tévésorozat sztárja írta volna, majdnem tizenöt évvel a megjelenése után senki nem olvasná. Egész egyszerűen nem annyira jó. A cselekmény túl van bonyolítva (ötven oldalt minimum húzni kéne belőle), a szereplők számomra meglehetősen érdektelenek voltak, és kicsit túl sok az egy oldalra eső poénok száma. Ami nem is lenne baj, ha jó poénok lennének, de sajnos nem mind azok, jónéhány izzadságszagú is van köztük. Összességében egy közepes regény, amit szerintem nyugodtan ki lehet hagyni.

RocknRolla - Spíler

Nna. Valahogy így kéne forgatókönyvet írni, kedves Luc. (Jó, tudom, hogy ez nem ér, mert Guy Ritchie már harmadszor használja fel ugyanazt a forgatókönyvet, de azt kell mondjam, még mindig működik.) Ahogy azt már A Ravasz, az Agy...-ban meg a Blöffben is láttuk, van egy rettegett nagyfiú, akivel nem jó viccelni; vannak (lehetőleg más nemzetiségű) nehézfiúk, akik a nagyfiú helyére pályáznak; vannak a szerethető, némileg balek kishalak; valami nagy értékű tárgy; egy meló, ami nem úgy sül el, ahogy kéne; rengeteg lóvé; vicces párbeszédek; az egész egy elég szövevényes sztoriba ágyazva, és persze folyik a vér.
Elég régen láttam mát az említett két filmet, de arra emlékszem, hogy bár nagyon szórakoztatóak voltak, a normalitásként ábrázolt erőszak azért nekem mindig sok volt. Azóta vagy én tompultam el, vagy ez a film volt ilyen szempontból visszafogottabb, vagy csak humorosabbra voltak hangszerelve az erőszakos jelenetek. Mindenesetre nem feküdte meg a gyomromat a brutalitás, és ez plusz pont.
A párbeszédek szokás szerint remekek, ehhez igazán ért Ritchie, és nagyon bírtam a sokféle őrült figurát is. Örültem, hogy Jason Stathamet végre ki bírta hagyni; nem mintha bajom lenne vele, de már unom egy kicsit. Remek színészeket válogatott össze egyébként Ritchie, különösen örültem Jeremy Piven felbukkanásának (bár nem volt nagy szerepe), aki egy személyben viszi a hátán az Entourage (Törtetők) című HBO-sorozatot Ari Gold figurájával. Gerard Butler nagyon szerethető volt, és új oldaláról ismerhettük meg Idris Elbát, aki minden idők talán legjobb tévésorozatában, a szintén HBO-produktum The Wire-ben (Drót) alakította a nyugat-Baltimore-i drogkereskedelmet uraló banda fő koponyáját.
Az elején nekem kicsit idegesítő volt a hadarva felvázolt alaptörténet, de azért lehetett követni, és utána jó ritmust vett fel a film. Nem volt rövid (majdnem két óra), de én remekül szórakoztam, úgyhogy megadom a nyolcast.

Bienvenue chez les Ch'tis - Isten hozott az Isten háta mögött

Ez a vígjáték óriási siker volt 2008-ban Franciaországban és itt Belgiumban is, szinte kultfilmstátuszt ért el. Gondoltam, bepótolom.
A főszereplő, Philippe postai alkalmazott, aki depresszióra hajlamos felesége kedvéért igyekszik a Côte d'Azurre áthelyezést nyerni. Ennek érdekében még némi csaláshoz is folyamodik, ami annyira nem válik be, hogy büntetésből a "sötét" Északra küldik főhősünket, a Belgiummal határos Nord-Pas-de-Calais tartományba, egy postahivatal vezetőjének. Egy "délivel" ennél rosszabb nem is történhet: áprilisban tollkabáttal felszerelkezve, feleség és gyerek nélkül - hiszen őket nem teheti ki ennek a szörnyűségnek - vág neki a barbárok lakta vidéknek, arra számítva, hogy csupa vademberrel fog találkozni, és a lábujjaitól garantáltan elbúcsúzhat. Persze Philippe hamarosan ráébred, hogy az Észak nem is olyan szörnyű, ahogy elképzelte: a klíma korántsem sarkvidéki, az emberek - bár az akcentusuk eleinte érthetetlennek és nevetségesnek tűnik, és rendkívül büdös sajtot esznek - nagyon is kedvesek, és összességében Bergues, az új állomáshely kifejezetten kellemes városka. A felesége viszont nem hiszi el, hogy jól érzi magát, sőt annál kedvesebbnek, gondoskodóbbnak és kiegyensúlyozottabbnak tűnik, minél sötétebben festi le Philippe a helyzetet. Ez persze komplikációkhoz vezet, amikor az asszony úgy dönt, vele megy Északra, mert nem hagyhatja, hogy egyedül szenvedjen.
A film humorát a nyelvi különbségek és a - mindkét oldalon meglévő - sztereotípiák, előítéletek szolgáltatják. Talán velem van a baj, de nem voltam annyira vevő a poénokra; pedig nem volt bántó, egészen kedvesen kezelte ezeket a dolgokat, egyszerűen csak a legtöbb poént nem találtam igazán viccesnek. (Elég jól értettem a felirat segítségével, szóval nem ezzel volt a gond.) Biztos más egy francia anyanyelvű számára, akiben élnek is ezek az előítéletek, amelyeket itt kifiguráztak, és röhögnie kell, ha valaki s-t mond sz helyett. De tény, hogy volt két remek jelenet: az egyik, amikor Philippe elkíséri egyik alkalmazottját - egyben legjobb barátját - a levélkihordó körútra, hogy megmutassa neki: hogyan kell nemet mondani, ha alkohollal kínálnak, a srác ugyanis mindig pityókásan tér vissza a délelőtti körútról. Mondanom sem kell, hogy a demonstráció nem úgy sül el, ahogy Philippe eredetileg elképzelte. :) A másik, tényleg nagyon eltalált jelenet, amikor a főszereplő felesége megérkezik Bergues-be, és a postai dolgozók néhány helybélivel összefogva igyekeznek megfelelni a róluk alkotott előítéletnek.
Összességében aranyos, nézhető kis film ez, nagy mélységeket nem kell várni tőle, de belőlem rajongást sem váltott ki. Nálam maximum 6 és fél.