David Mitchell: The Bone Clocks

Némileg spoileres. Bár szerintem nem nagyon.

Mitchell az eddigi regényeibe is bátran szőtt bele fantasztikus szálakat, de most az van, hogy konkrétan egy fantasyregényt írt. (Kortárs fantasy vagy slipstream vagy nem is tudom, minek nevezzem.) Igen, én is csodálkoztam. Emiatt ez a könyve nem is fog olyan általános népszerűségnek örvendeni, mint a többi; hogy úgy mondjam, könnyebb belekötni. Vicces, hogy ugyanazt mondom, mint Lanczkornál: nem szervesült össze a hétköznapi meg a fantasztikum világa, viszont - Lanczkorral ellentétben - Mitchell egy zseni, amikor hétköznapi emberek életének ábrázolásáról van szó; tőle még azt is olvasnám, ahogy leírja, hogy valaki a telefonkönyvet olvassa.
A fantasztikus szál legalább a regény feléig csak elvétve és elég érthetetlen módon (pl. szerintem fölöslegesen túlkomplikált terminus technicusokkal, amik egy részének etimológiáját még a könyv végére sem értettem meg) tör be a "normális", való életbe, ahol egyébként is elég érdekes dolgok zajlanak: kamaszkori balhék a '80-as években, egyetemista high-life a kilencvenesekben, tudósítás Irakból a kétezresekben vagy (öregecskedő) irodalmi fenegyerekség a mi évtizedünkben. Ennek a négy fejezetnek - Mitchelltől már jól megszokott módon - más-más narrátora van, és mindegyik kerek egészként áll előttünk, és nagyon lehet szeretni őket akkor is, ha egyik-másik igazán seggfej. (Arra is itt jöttem rá, hogy Mitchell nagyon tud - és szeret - a szerelemről írni, most hirtelen egyedül a Black Swan Greenből nem rémlik ilyen jellegű történetszál, de lehet, hogy csak a memóriám hagy ki. És hogy a szerelem nála sokszor jellemformáló erő, megváltás vagy annak az ígérete, ugyanakkor meri rohadtul cinikusan az egész megváltástémát a sarokba vágni egyik lapról a másikra.)
Szóval az első négy fejezet klasszik Mitchell, némi tanácstalansággal fűszerezve, hogy hova is megy ez az egész. Az ez után következő hosszabb fejezet viszont gyakorlatilag egy másik regény, és itt már töményen jön a fantasztikum, és akiknek ilyen téren magasak az elvárásaik (értsd: rutinos olvasói a zsánernek), azok nem feltétlenül lesznek megelégedve. Van jóóóó hosszú expozé, hogy mi is ez az egész, és minden meg lesz magyarázva, és ez regénytechnikailag eléggé suta szerintem, és olyan nagyon sok eredetiség sincsen ebben a szálban, ugyanakkor mégiscsak ennek a fejezetnek az olvasása közben ért az a meglepetésszerű érzelemroham, hogy a metrón tátott szájjal fölnéztem az olvasóból, és azt éreztem, hogy sugárzik az arcom a boldogságtól, mert már megint beleszerettem egy könyvbe. Nekem tetszik a nagy, vörös és elálló fül. Ez ilyen.
A végén van még egy elég hosszú fejezet, ami már megint a szimpla, mindenféle weird shit nélküli valóságban játszódik, és aminek szinte semmilyen funkciója nincs a cselekmény szempontjából, viszont elég érdekes képet fest benne Mitchell arról, hogy szerinte milyen lesz a világ az ötvenes években. (Csak annyit mondok, hogy addigra érdemes lesz valahogyan izlandi állampolgárságot szerezni.)
Ami ellenben megint csak zseniális, az az, ahogyan Mitchell könyvről könyvre egyre szorosabb hálóvá fűzi az egyes regényei között eleinte csak mókás utalásoknak tűnő szálakat. (Itt például a Thousand Autumns egyik fontosabb alakja kap kiemelt szerepet, de a Szellemírókból is visszaköszön egy kedves ismerős a regény végén.) Kedvem támadt tőle újraolvasni az összes könyvét megjelenés szerinti sorrendben, és feltérképezni az összes összefüggést :) Mondjuk ezt valaki már legalább részben elvégezte helyettem: http://www.vulture.com/2014/08/david-mitchell-interview-bone-clocks-cloud-atlas.html.
Szerintem eddig ez a leghosszabb regénye Mitchellnek, legalábbis úgy tűnt (és én sajnos azonnal türelmetlenül várni kezdtem a következőt). Nem hibátlan, de nagyon szerethető.

John Twelve Hawks: The Traveller; The Dark River; The Golden City

Volt néhány fekete éve világszerte a könyvkiadásnak, amikor minden második könyv borítójára azt írták, hogy ez az új Da Vinci-kód, még akkor is, ha semmi hasonlóságot nem mutatott az adott regény Dan Brown főművével. A DVK gyakorlatilag a fordulatos thriller szinonimája lett, de az is lehet, hogy csak mágikus gondolkodás volt ez a kiadók részéről, hátha egy bestsellerhez való hasonlítás automatikusan azzá tesz egy új könyvet is.
A Traveller borítójára is ráírták, hogy nesztek, az új Da Vinci-kód, hű meg há, de szerintem senki nem hitte el. A Molyon is szinte ismeretlen a könyv, pedig van neki magyar kiadása, de a hype nem jutott el Magyarországra – vagy lehet, hogy nem is volt hype. Pedig van mire építeni: egyrészt a szerző egy titokzatos figura, a kiléte ismeretlen, a neve nyilván álnév (Twelve Hawks = tizenkét sólyom, mint valami indián törzsfőnök). Másrészt érdekes, legalábbis szerintem érdekes maga a téma: hogy mennyire nem jó nekünk az, hogy folyamatosan megfigyelnek minket, a legutolsó adatot is nyilvántartják rólunk, még egy nyavalyás gazdabolti törzsvásárlói kártyára is rá kell írni a nagymamánk összes macskájának a nevét. Hogy milyen könnyen kiadtuk a kezünkből a privát szférához való jogot az úgynevezett biztonság érdekében, mert minden sötét zugban terroristák lapulnak, jujj. Érdekes az is, hogy a szerzőről semmit nem lehet tudni, nem publikus személy; saját állítása szerint úgy érezte, nem lehetne egy ilyen témájú regénysorozatot írni úgy, hogy közben az arca, a személyazonossága és szükségszerűen a magánélete is közkinccsé válik úgymond. Ez nagyon izgalmassá tehetné a szerzőt, ha tudna írni, de sajnos ezen a téren legfeljebb közepes képességekkel rendelkezik. Ha gonosz akarnék lenni, azt mondanám, hogy egy kreatívírás-kurzus elvégzése után bárki tudna ilyen könyvet írni. Hogy akkor miért olvastam végig a trilógiát, az már a saját hülyeségem. Talán azért, mert végig reménykedtem, hogy történik valami érdekes.
Az alapmotívumot – Nagy Testvér figyel téged – a párhuzamos világok toposzával gyúrta össze a szerző. A történet szerint a mi világunk hat párhuzamos világ egyike, az úgynevezett Negyedik Birodalom. És vannak közöttünk olyan különleges képességű emberek – Utazók –, akik hátra tudják hagyni a testüket, és a bennük élő Fény át tud kelni a többi birodalomba, ahonnan visszatérve már máshogy látják ezt a világot, és bölcsességük mindig nagy hatással van a környezetükre. Az összes fontos vallási alak és nagy gondolkodó ilyen Utazó volt természetesen, csakhogy az évszázadok folyamán a fennálló hatalom mindig üldözte őket, hiszen annak sosem célja, hogy az emberek gondolkodjanak vagy igyekezzenek életüket jobbá tenni, tudatosabban élni.
Ez a hatalom napjainkban is mozgatja a szálakat a háttérből; önmagukat Testvéreknek hívják, de az Utazók és védelmezőik, a harcos Harlekinek csak úgy nevezik: Tabula. A Tabula célja az, hogy létrehozza a totális ellenőrzést, egyfajta virtuális börtönt, amelyben a foglyok, vagyis az emberek már azt sem tudják, figyeli-e őket még valaki, de feltételezik, hogy igen, és ennek megfelelően viselkednek. Egy ilyen világban persze nincs helye egy dimenziókból kitörni képes lénynek, ezért a Tabula az Utazók kiirtására törekszik. Már csak ketten vannak, egy testvérpár, Gabriel és Michael, akik nem értenek egyet abban, mire is kéne használni ezt a képességüket.
Szóval már megint egy olyan könyv, sőt sorozat – mintha csak ilyenekről írtam volna mostanában –, ahol az alapötlet jó, de a megvalósítás gyengén sikerült. Például engem nagyon érdekelt, hogyan képzeli el ezeket a párhuzamos világokat a szerző, de ezekről az első részben még szinte semmi szó nem esett, a másodikban már egy kicsit több, végül a harmadikban meglátogattuk az összeset, de messze nem használta ki az ebben rejlő lehetőségeket. Ami a Nagy Testvér-vonulatot illeti, ilyen szempontból a Kis Testvér című Cory Doctorow-regény sokkal érdekesebb, meg összességében is jobban sikerült munka. A regénybeli alakok nagyon haloványak, a velük történő drámai események a legkevésbé sem tudtak megmozgatni, a párbeszédek laposak, humor nuku. A befejezés, sőt mindhárom kötet befejezése egy (azaz három) nagy antiklimax. És még valami, amit nem tudtam megbocsátani: a második kötetben a szerző alighanem megpróbált felnőni a Dan Brown-összehasonlításhoz: összevissza utaztatja a szereplőket a világban, és mindenféle érdekesnek tűnő félinformációkat helyez el a könyvben, hogy az egészet megkoronázza ezzel az iszonyatos szarvashibával (elnézést a spoilerért):
„The inscription uses a word that means 'doorway' or 'portal'.” Lumbroso picked up the photograph and began to translate. „The portal to God was taken from Ludaea to Ta Netjer – the Land of God.”
„In other words, we don't know where the doorway is.”
„I disagree. The directions are as clear as one of those guidebooks the tourists carry around Rome. Ludaea is the Roman name for the province that included Jerusalem…”
(Ha valakinek ez nem mond semmit, annyit segítek, hogy a provincia neve Júdea, azaz Iudaea volt, nem Ludaea.)
Úgyhogy mondjuk ki megint: elolvastam helyettetek, ti nyugodtan olvassatok valami mást. Nem csodálkoznék, ha a 2-3. rész már nem jelenne meg magyarul. Én pedig ígérem, legközelebb valami jobban sikerült könyvről írok...

Mary Gentle: Ash; Ilario

Néhány éve a Szabó Ervin központi könyvtárában szokás szerint az angol nyelvű szabadpolcos részen portyáztam, amikor a kezembe akadt egy bazi vastag - emlékeim szerint vagy 1200 oldalas, jó apróbetűs regény, a címe: Ash - A Secret History, a szerzője Mary Gentle. Akkor még rengeteg időm volt olvasni, és könnyű szívvel vittem haza akár 6-8 ezer oldalnyi olvasnivalót alkalmanként a könyvtárból, úgyhogy ez is a tarsolyomba került. Egyetlen okból bántam meg a választásomat: a könyv olyan nehéz volt, hogy hetekig fájt utána a csuklóm, egyébként nagyon örültem, hogy útjaink keresztezték egymást. A fantasy műfajból jobban megválogatom az olvasmányaimat, mint a sci-fiből, aminek a terén gyakorlatilag mindenevő vagyok. A klasszikus kardozós-baszós fantasy nem igazán érdekel, de ugye ez is egy baromi széles paletta, amin elfér Ursula K. LeGuintől Neil Gaimanen keresztül Tolkienig (és sorolhatnám) nagyon sok szerző, így Mary Gentle is. Aki ebben a regényben szerintem valami zseniálisat alkotott. Adva van Ash, aki egy középkori zsoldoscsapat kapitánya, nem mellesleg nő. Adva van egy középkori történelem, ami nem egészen olyan, ahogyan nekünk a suliban tanítják: a vizigótok lakta Karthágó él és virul, és valami furcsa okból permanens sötétség borítja; Rómát csak az Üres Széknek hívják, mert egy átok két éven belül sorra végzett vagy harminc pápával, mire végül nem volt több bátor jelentkező a bíborosok kollégiumában; Konstantinápoly az Egyiptomi Birodalom (illetve ami abból maradt) fővárosa lett "Alexandria száműzetésben" (Alexandria-in-Exile) néven; Európa népének egy része a Christus Imperatort, míg mások a Zöld Krisztust imádják, de a Mithras- és Baal-kultusz is él és virul... Ezt az alternatív 15. századot az Ash-kódexből ismerhetjük meg, egy középkori kéziratból, amelyet egy kortársunk, Perce Radcliffe fordít hétköznapi angolra kiadás céljából. Csakhogy Radcliffe különös eseménysorozat közepén találja magát: úgy tűnik, több minden is igaz lehet abból, ami Ash memoárjaiban regényes túlzásnak tűnt; olybá tűnik, mintha a történelem átírná saját magát, hogy ne derülhessen fény azokra a történésekre, amelyekről a kézirat beszél. A világ, amelyet Gentle kitalált, bizarrságában lenyűgöző, és sok mindenben mégis oly ismerős; a szereplők hús-vér figurák (Radcliffe azt írja Ashről: "she does say fuck quite a lot...", avagy elég sokszor káromkodik), a humor remek, a történetszövés elsőosztályú. És az alapötlet! Több száz oldal kell hozzá, hogy az olvasó rájöjjön, mire megy ki a játék, de akkor megemeli a kalapját. :) Szóval ezt a könyvet kivétel nélkül mindenkinek ajánlom, aki szereti a felnőtteknek szóló fantasztikus meséket.
Sajnos ugyanezt nem mondhatom el az Ilarióról. (Igen, én is észrevettem, hogy kezd kialakulni egy rossz szokásom: ha egy szerzőtől, akit szeretek, olvasok egy gyengébb könyvet, akkor rögtön elkezdem fényezni a jobbakat... De csak a ti érdeketekben!) Ugyanabba az univerzumba illeszti bele a történetet, mint amelyikben az Ash játszódik, de míg a másik regény részletesen foglalkozott ennek a történelmi helyzetnek a kialakulásával, az Ilario inkább a hasonló nevű főhős útját követi (bár nagyobb politikai összefüggések itt is belejátszanak a történetbe, de nem az Ash szintjén).
Ilario hermafrodita, aki egy ibériai királyság uralkodójának rabszolgája és udvari torzszülöttje volt, amíg a király fel nem szabadította. Ilario ugyanakkor festő is; amikor anyja, a király első miniszterének felesége megpróbálja meggyilkolni, Ilario azonnal hajóra száll és Karthágóba megy, hogy megfesse a várost borító sötétséget. Csakhogy itt hamarosan újra rabszolgasorba kerül: Rekhmire, egy egyiptomi könyvkereskedő vásárolja meg, aki engedi festeni, sőt családi ügyeibe is beleavatkozik, megpróbálva kibékíteni szüleivel - amivel nem várt politikai eseménysorozatot indít el. Ez a konfliktus a regény cselekményének mozgatórugója: Ilariónak folyamatosan bujkálnia és menekülnie kell az őt üldöző orgyilkosok elől, és valamilyen megoldást kell találniuk a politikai patthelyzetre. Közben megjárják Rómát, Velencét, Alexandriát (vagyis Konstantinápolyt), majd visszatérnek az Ibériai-félszigetre és Karthágóba is.
Maga a történet nem olyan jól kitalált, mint az Ash sztorija, és sok helyen vontatottá is válik (a két kötet összesen 660 oldal; szerintem 500 is bőven elég lett volna). Ami érdekes és egyedi a regényben, az a nemi szerepek középpontba állítása. Ilario egyszerre férfi és nő; van melle, pénisze és hüvelye, sőt méhe is. Ilario se nem férfi, se nem nő: aki nem tudja, mi van a ruhája alatt, az a ruha alapján ítéli meg, milyen nemű annak viselője, de ő nem tud azonosulni egyik nemmel sem. De vannak itt még eunuchok, melegek és jó adag cross-dressing, illetve transzvesztitizmus is. Arra azért végül is nem kapunk választ, hogy akkor hogyan is fogja fel saját szexualitását Ilario, csak azt tudjuk meg, hogy hogyan nem. Kár, mert ez érdekelt volna. Érdekes az is, hogy kb. a 3. oldalon van egy elég heves szexjelenet, hogy aztán a hátralevő 657 oldalon még csak egy csók se legyen. Van továbbá egy igen bátortalan szerelmi szál, amit igazán felturbózhatott volna az írónő; ugyan a végén "összejönnek" (amikor az olvasó már 300 oldal óta a haját tépi, hogy ti hülyék, ti szeretitek egymást!), de annyira visszafogottan, hogy az valóságos antiklimax volt. A humora jó-jó, de kissé repetitív. A karaktereket egyébként eléggé lehet szeretni, bár a főszereplő sokszor idegesített. Két pozitívum még: a szülő-gyerek viszonyon sokat töpreng, és általában elég jókat mond róla, illetve azok a részek, amelyek a középkori harcászati és orvoslási technikákat ecsetelik, nagyon jók (akárcsak az Ashben).
Olvastam még egy (pontosabban kettő) könyvet ettől a szerzőtől, de az még ennél is kevésbé tetszett. Azért még nem adom fel, mást is fogok olvasni Mary Gentle-től, mert aki egyszer tudott ilyen zseniálisat írni, abban lehet még egy-két jó könyv. Addig is tudjátok, mit kell olvasni tőle: három betű, A, S, H.

Avatar

Kihasználva, hogy anyukámék itt voltak és vigyáztak Andrisra, megejtettük a 2009-es év utolsó mozizását (és alighanem még jó darabig ez lesz az utolsó). Természetesen meg kellett néznünk az Avatart, nemcsak azért, mert mindketten sci-fi rajongók vagyunk, hanem azért is, mert nemigen láttunk még 3D-s filmet (Dezső kb. 15 éve az USA-ban valami húszperces óceános filmet, én meg kb. 8 éve a párizsi Disneylandben a Drágám, a kölykök összementek valami spinoffját). Meg úgy egyáltalán, James Cameron, na.
Nem is csalódtunk, a film nagyon látványos volt, a casting is el van találva (mindig örülök, ha nem húszmillió dolláros arcokkal van tele egy film), és a történet is különösebb fejfájás nélkül élvezhető volt, ami amerikai sikerfilmeknél nem feltétlenül elvárás (lásd 2012).
A sztori persze nem túl eredeti, de azért működik. Nagy meglepetésekre nem kell számítani, ezt a filmet nem igazán a történet viszi el. Ha még fektettek volna némi erőfeszítést abba, hogy ne legyen ennyire sablonos a jók és a csúnyabácsik ellentéte, az nem ártott volna. (Továbbá mi akadályozza meg ezt a gonosz, kizsákmányoló céget, hogy – spoiler – a második részben jól visszajöjjön tízszer ennyi géppel meg katonával, és legyakja az egész bolygót, majd elvegye, Ami Neki Jár?)
Azért basszus, volt, hogy majdnem bőgtem, és oké, hogy terhes vagyok, de moziban ez mégse szokásom.
A titokzatos ásvány vagy fém vagy micsoda neve viszont telitalálat (unobtainium – obtain angolul: megszerezni).
Én bírtam a főszereplő srácot, meg a csajt is; az utóbbi Dezsőnek nem tetszett. (Túl vad volt. Vagy mi.) Ő az öreg katonát bírta; de ebből a típusból már annyit láttam, hogy nagyon jónak kell lennie ahhoz, hogy kitűnjön a mezőnyből.
A látvány egyértelműen a film erőssége, és még „laposban” is nagyon szép lehet. A foszforeszkáló erdő, meg a remekül kitalált lények, meg maguk a Na’vik neg az avatarok (Sigourney Weaveré különösen!), meg a nagy fa, meg a bazi nagy gépek –mind-mind csemege a szemnek.

Exkurzus: a 3D-s hatás nálam ötből négyes. Egy picit többet vártam. Először is a szemüveg marha kényelmetlen, legalábbis nekem az volt, nyomta az orromat meg a fülem mögött a csontot. Apróság, de végig zavart. Aztán a másik – nem tudom, ez függ-e attól, milyen messze ül az ember a vászontól –, hogy nem az volt az érzésem, hogy van egy hatalmas vászon, aminek hatalmas mélysége van, hanem hogy van egy pici vászon, ami nagyon közel van hozzám, akár a kezemmel is elérhetném. És végül – de ez már nem a technológia hibája – sajnos itt nagyon érezhető volt, hogy a bal szemem egy árnyalatnyival gyengébb, mint a jobb. Talán ezért nem is éreztem annyira érvényesülni az egész térhatású dolgot (vagy csak az elvárásaim voltak túlzottak). Azt hittem, azoknál a jeleneteknél, amikor nagy távolságokat, mélységeket mutat a kamera, úgy fogom érezni, mintja akármikor beleeshetnék a szakadékba, de ez az érzetem nem volt meg. Hogy ez a látáshibám miatt van, vagy többet vártam, mint amit ez a technológia nyújtani tud, azt nem tudom. De azért nem mondom, hogy semmit nem észleltem belőle, összességében élveztem, és rájöttem, hogy nagyon hamar meg lehet szokni – utána a 2D már olyan uncsinak tűnt…

Összességében a sztori legfeljebb tízből hatos, de a látvány tizes. Átlagolja, aki akarja, a filmet viszont érdemes megnézni.