Kőrösi Zoltán: Szerelmes évek - Gyávaság

Először is: szagos regény. Nekem nagyon fontosak a szagok-illatok, nagyon sok emléket ezekhez kapcsolok, és Kőrösi eléggé hatásosan idéz fel egy csomó mindent az illatok leírásával. (Mintha le lehetne írni egy illatot. Na mindegy, értitek.) Ezt nagyon szerettem benne.
Meg rettentő jól csinálja a nosztalgiát. Nem az én generációm, de így is ismerős volt még egy csomó minden. Volt egy rész, aminek különösen megörültem: a család nagyvárosba költözik (nem nevezi meg, hogy melyikbe), és a leírás alapján (http://moly.hu/idezetek/230256) azonnal ráismertem, hogy Székesfehérvár (nem volt nehéz, mert elég részletesen leírja, és anyósomék pont ebben a kanyarban laknak, a férjem az itt meg nem nevezett Béke téri általános iskolába járt gyerekként). Később még egy teljes fejezetet szentel a Lövölde úti lakótelepnek és az orosz laktanyának, szóval ezt egy kicsit úgy olvastam, mintha a férjem gyerekkoráról olvasnék (bár ő 15 évvel fiatalabb, de nem sok minden változott azalatt), ami miatt különösen is érdekes volt :)
De különben kicsit felemás nekem ez a könyv. Illetve nem tudtam teljesen közel kerülni hozzá, és nem vagyok biztos benne, hogy a távolság bennem van vagy a könyvben. Az a címe, hogy Szerelmes évek, de itt szerelemről nem nagyon lehet olvasni. Egy olyan család története ez, ahol mozdulatok, mondatok, születés- és halálnemek öröklődnek generációról generációra, de valahogy nincs, ami az ezek közötti űrt kitöltse. Úgy érzem, pont a szeretet, a szerelem és leginkább egymás megismerése hiányzik ezekből a kapcsolatokból. Inkább a kényszeres vagy sorsszerű ismétlődés uralkodik. Mindenki – főleg a nők – önmagába elrejtve hordozza titkos életét, és csak villanások erejéig érintkeznek egymással. És mintha a legjelentősebb találkozás mindenki életében a saját halála lenne. Különben az alcím, a Gyávaság sem fedi le számomra jól a könyvet, bár ha arra gondolok, hogy ezek az emberek tulajdonképpen élni nem igazán mertek, ilyen értelemben jobban illik a regényhez, mint a maximum ironikus címként értelmezhető Szerelmes évek. Mindenesetre érdekes feszültséget teremt ez a két ellentmondásos cím.
A múltkor az Eleven irodalmon dedikáltattam a könyvet (azt írta bele nekem Kőrösi: "Jucinak ajánlom a Magyarország nevű család történetét"), és azt is elárulta, hogy a borítóképen ő látható. (Különben tök szép ez a borító szerintem.) Ezek után rájöttem, hogy alighanem a hátsó borítón levő családi fotón is ő a gyerek. Azt is mondta, hogy ezt a regényt tulajdonképpen a fia meséli. Eleinte nem voltam tisztában vele, hogy ez a saját családjának a regénye, de egy ponton feltűnik Apa, illetve Apa Apukája meg Apa Anyukája, és Apa kb. ugyanakkor született, mint a szerző, meg személyesebb kezd lenni az egész, és akkor derengeni kezdett. Viszont a regény végéig azt vártam, hogy meglássuk a gyereket, akinek az Apájáról szó van, és ő sosem kerül elő, illetve egyetlenegy fejezetben van szó róla, de akkor is bent alszik a szobában. Szóval nekem tök fura ez, hogy most akkor ki is van a fókuszban, vagy ki az elbeszélő, vagy miért Apaként olvasunk végig egy olyan regényalakról, akinek gyakorlatilag a felnőttkora és különösen az apává válása már szinte csak az említés szintjén merül föl az utolsó lapokon.
Ami nagyon zavart – ezen keseregtünk is egy sort a szerzővel a dedikáláskor –, hogy a korrektúrája gyalázatos a könyvnek. (Állítólag újratördelés miatt valami korábbi, javítatlan verziót küldtek a nyomdába, amit akkor se értek. Első blikkre látszik, hogy minden oldalon öt hiba van, senki nem nézett rá arra a belívre nyomás előtt?) Nagyon kár, mert amúgy olyan szép könyv, kívül is, belül is, megérdemelte volna, hogy hibátlanul jelenjen meg. Szóval az érzelmi távolság meg a kérdéseim ellenére szerettem olvasni.

David Mitchell: number9dream

Te jó ég! Ennek a könyvnek most nagyon nem tudtam megadni, ami járna neki. Az első felét még nagyjából egyhuzamban olvastam egy nyugis hétvégén, de a másodikat megszakításokkal, szétszórtan, közbeékelődő egyéb olvasmányokkal. És amit még nagyon megérdemelne: egy körbeülős kivesézést másokkal, akik olvasták, mert igazi hagyma ez a regény, rétegek és rétegek és rétegek, és biztos vagyok benne, hogy egy csomó minden, amire oda kellett volna figyelnem, elszállt a fejem fölött. (És ennek ellenére élveztem, szóval tud valamit.) Eleve annyira töredezett a szerkezete (de hát David Mitchell, mire számítottam?), hogy ha nem adod meg neki a folyamatos figyelmet, könnyen szétesel olvasás közben.
Nagyon sokat elárulok a cselekményről, sőt gyakorlatilag kivesézem az egész könyvet, ezért szerintem csak az olvasson tovább, aki már olvasta a regényt, vagy sosem szándékozik elolvasni. A többieknek ugrás az aljára, a SPOILER VÉGE felirathoz.

INNEN SPOILER

A number9dream Mitchell második regénye, a Ghostwritten (Szellemírók) után két évvel jelent meg (amiről itt rajongtam, a többi regényéről meg itt), 2001-ben. A narrátor egy húszéves fiú, Eiji Miyake, aki egy kis japán szigetről Tokióba érkezik, hogy megkeresse az apját, akivel még soha életében nem találkozott. Eijit és ikerhúgát, Anjut a nagyanyjuk nevelte fel, az apjuk sosem akart hallani róluk, az anyjuk pedig háromévesen lepasszolta őket, azóta csak évente egyszer bukkant fel. Eiji életét veszteségek formálták, és tele van haraggal a szülei iránt, mégis úgy érzi, eljött a pillanat, hogy apja szemébe nézzen.
A regény elejét fantáziafutamok tarkítják, Eiji különböző változatokban képzeli el az apjával való első találkozást, amelyeknek a kulisszáit videójátékos, akció-, sci-fi- és horrorfilmes élményeiből építi fel. Aztán kicsit túl sok valóság kezd történni Eijivel, úgyhogy már nincs is szüksége többé erre a fantáziálásra (vagy nem képes többé menekülni a valóságból); ennek a valóságnak a nagy része szörnyű (csak annyit mondok: jakuza), egy kisebbik része pedig biztató (nem várt helyeken szerzett barátok és a pincérlány, akinek a legszebb nyaka van a teremtett világon). A regény közepe táján, egy töményen akciódús fejezet után Eiji egy házban találja magát, ahol végre egy kis csönd és nyugalom várja, és közben meséket olvas (a ház távol levő tulajdonosának kéziratait) egy Goatwriter nevű alakról, aki az, amit a neve sugall: egy író kecske. Vagyis kecskeíró. Ezek a mesék fokozzák azt a (regény)testen kívüli élményt, amit az elején a fantáziajelenetek már megadtak: groteszkek, viccesek, kicsit idegesítőek (nyelvileg túlfacsartak), az egyik iszonyatosan nyomasztó-fenyegető, az utolsó meg szomorú és nagyon szép. Az biztos, hogy nem sikerült megfejtenem, hogy ezek a mesék milyen szerepet játszanak a regényben, ez talán a legnagyobb kérdőjel, ami maradt bennem. Mivel egy íróról meg az írásról van bennük szó, azt érzem, hogy ez egyfajta tükör, amibe nézve a szerzőt láthatjuk, meg egy kicsit a Goatwriter névben a Ghostwrittenre való utalást is érzek, de ezen túl nem áll össze a kép.
Miután a házban kicsit kipihente magát, Eiji újra belecsobban a Tokiónak nevezett masszába, és az apja utáni kutatás váratlan fordulatokat hoz. A kezébe kerül például egy napló, amelyet nagyapja testvére írt, aki kaitenpilóta volt a II. világháborúban (olyan, mint a kamikaze, csak víz alatti torpedóval). Újabb kirándulást teszünk tehát a regényen kívüli világba. Ugyanakkor a történet szépen halad előre, úgy tűnik, kibogozódnak a szálak, Eiji megtalálja, amit keresett (pontosabban azt, amiről nem is tudta, hogy keresi), de a könyv végéhez közeledve egyre misztikusabb dolgok történnek, és minden megkérdőjeleződik. Eiji fura álmokat lát, amelyek a regény elején felbukkanó fantáziakitörések ellentétpárjai szerintem, és valahol ezekben rejlik a regény kulcsa, főleg a John Lennonról szóló álomban. A regény egy John Lennon-dalról kapta a címét (#9dream), és maga Lennon mondja az álomban, hogy ez a dal a Norwegian Wood leszármazottja: mindkettő egy kísértethistória, de míg a Norwegian Woodban a lány, akiről énekel, magányra kárhoztatja a férfit (vagy a hallgatót?), a #9dreamben megénekelt „két lélek, akik különös táncot járnak” (two spirits dancing so strange), harmóniával áldanak meg. De az emberek jobban szeretik a magányt, mint a harmóniát. A két lélek itt szerintem utalás Eijire és a pincérlányra, Aira (aki egyébként nem csak egyszerű pincérlány, de azért mindent ne mondjak már el a könyvről).
Amikor Eiji megkérdezi Lennontól, mit jelent a dal címe, ő azt válaszolja: a kilencedik álom az, ami minden befejezés után kezdődik. Ha jól számolom, nyolc álom van leírva az utolsó (nyolcadik) fejezetben (illetve a vége felé már nem mindig voltam biztos benne, hogy valami álom-e vagy valóság), és a legutolsó álomból egy sokkoló hírre ébred Eiji, ahol szerintem nem teljesen egyértelmű, hogy valóban felébredt-e, vagy átfordult egy újabb álomba (legalábbis én szeretném így hinni). Ahogy én olvasom, teljesen nyitott a regény vége, a nyolcadik fejezet után továbblapozva a következő oldalon ott áll, hogy kilencedik fejezet, de ha még egyet lapozol, vége a könyvnek, nincs több szöveg. Szóval az olvasóra van bízva, hogy hogy értelmezi a befejezést: a legvége csak egy rossz álom volt, és felébredve ott vár Eijire a boldogság, vagy pedig folytatódik a fiú életének eddigi mintája, és újabb veszteség, sorscsapás éri. Nem hiába mondta John Lennon az álomban, hogy az emberek jobban szeretik a magányt, mint a harmóniát: sokkal könnyebb a tragikus végkifejletet kiolvasni a regényből, mint a pozitívat.
(És akkor azt már nem is mondom, hogy úgy is lehet olvasni az egészet, mintha Eiji már rég meghalt volna. Teljes mindfuck.)

SPOILER VÉGE

Minél többet gondolkozom róla, annál inkább rájövök, mennyire jó könyv ez. Család nélküli családregény, az értelemkeresés regénye, stílusbravúr (többféle is), fejlődésregény, szerelmesregény (Mitchell nagyon jól tudja ezt a tartózkodó érzelmet, nemegyszer bevillant Johan de Zoet meg a Szellemírók fiatal szerelmespárja a tokiói fejezetből), és ahogy szintén megszokhattuk Mitchelltől, olyan insider bepillantást kapunk Japánba, ami szerintem teljesen hiteles (nem mintha sokat tudnék Japánról). És az egész egy iszonyat összetett, precízen kidolgozott szerkezetben, rendkívül finom, gazdag, élvezetes nyelven megírva. Leborulok, újra meg újra.

Jonathan Safran Foer: Extremely Loud and Incredibly Close (Rém hangosan és irtó közel)

Ezt a bejegyzést még vagy fél éve írtam, és fogalmam sincs, miért nem publikáltam. Asszem a filmet is meg akartam nézni, de ha eddig nem sikerült, inkább nem várok tovább :)
Amikor pár hónapja megláttam a könyvből készült film előzetesét a moziban, és feldübörgött a Where the Streets Have No Name, elszorult a torkom, és örültem, hogy sötét van a teremben, mert nem szeretek nyilvános helyen sírni. Régi restanciám volt ez a regény, és a film érkezése a jól bevált módon a várólista elejére ugrasztotta a könyvet.
Oskar egy hiperintelligens kilencéves, akinek az édesapja a World Trade Centerben dolgozott. Egy nap, a támadások után egy-két évvel az édesapja szekrényében talál egy kulcsot egy borítékban, rajta egy név: Black. Oskar elindul megkeresni a kulcs tulajdonosát, és útja(i) során vele együtt végigéljük a gyászoló érzelmeinek teljes skáláját: a tagadást, a haragot, a zavarodottságot, a bánatot. A gyerekhang, különösen egy gyászoló gyerek hangja nagyon kényes elbeszélői pozíció, de Foer tökéletesen eltalálta, egy pillanatra sem válik közhelyessé vagy erőltetetté a tónus. Oskar narratívája nagyon megragadó, hiperrealisztikus, rendkívül erősen kelti életre ennek a különleges gyereknek az alakját. A terrortámadások emlékét is ízléssel, de erőteljesen eleveníti fel a szerző.
Oskar elbeszélésével párhuzamosan a nagyszüleinek – az apa szüleinek – a történetét is megismerhetjük, ami viszont nem sikerült ennyire jól. Két idegen – az őket körülvevő Újvilág és egymás számára is idegen – ember fuldoklik a társas magány némaságában. A nagypapa és a nagymama története Oskar természetes, hétköznapi és hihető hangjánál sokkal kimódoltabb, nem, stilizáltabb, én mindenesetre nagyon éreztem benne a tudatosságot, az irodalmiasságot, ami még a tipográfia szintjén is megjelent: a nagymama dupla szóközei a tétova mondatok között, a nagypapa vágtató, rohanó mondatai (amelyek egy háborús jelenet leírásakor fedik fel saját eredetüket, ennek a kétségbeesett zihálásnak az okát), a sűrűsödő sorok, amelyek végül egy kisilabizálhatatlan, fekete masszává olvadnak össze (nyilván ellentétpárjaként a nagymama üres oldalainak), a valami meg a semmi túlhangsúlyozott ellentéte. A kisfiúval ellentétben ezt a két szerencsétlen embert nem tudtam elhinni és főleg nem tudtam megszeretni. Idegenek maradtak nemcsak egymásnak, de nekem is – persze van ilyen, csak így nem voltam rájuk annyira kíváncsi.
Szeretem az ilyen tipográfiailag megbolondított könyveket (hasonlóan izgalmas ilyen szempontból [is] a CáPAca vagy a House of Leaves). Az apa piros tollas javításai hihetetlenül érdekes réteget adtak hozzá a nagypapa leveléhez. Gondoltam is, hogy na, ez az a regény, amiből lehetetlen hangoskönyvet csinálni. :) A fotók is tetszettek.
A könyv hatására olvasgattam mindenfélét 9/11-ről. A Falling Man-fotóról olvasgatva találkoztam Simon Armitage brit költő Out of the Blue című hosszúversével, amelyből a BBC videóverset készített az ötödik évfordulóra Rufus Sewell közreműködésével. Döbbenetesen jó a vers és az előadás is, és a videót még erőteljesebbé teszik a belekomponált eredeti felvételek. Itt lehet megnézni: első rész, második rész, harmadik rész, negyedik rész (összesen kb. 25 perc).
Magyarul Rém hangosan és irtó közel címmel jelent meg, olvassátok el, a maga hibáival együtt is különleges könyv.

Marilynne Robinson: Gilead

Hogy ezt a regényt elolvastam, azt Nick Hornbynak köszönhetem. Ő hívta fel rá a figyelmemet ebben a könyvében (amit éppen ezért érdemes elolvasni: egy csomó olyan könyvet ajánl benne nagy-nagy lelkesedéssel, amiről otthon még nem is igen hallottunk - bár tény, hogy ez csak az angolul is olvasókat mozgatja meg). Szóval Hornby áradozott erről a könyvről, de ami még fontosabb: szeretettel írt róla (és a korábbi regényéről, a Housekeepingről is), ráadásul Pulitzer-díjat nyert, szóval kíváncsi lettem. A múltkori antikváriumi portyámon a kezembe is akadt egy tökéletes állapotú, vadiúj példány két euróért, úgyhogy éreztem, hogy eljött az ideje, hogy elolvassam.
A regény narrátora John Ames, egy kongregacionalista lelkipásztor, aki az iowai Gilead poros városkájában élt és szolgált egész életében. Ames immár 76 éves, a halálra készülődik, ezért kezd az íráshoz: a regény tulajdonképpen az ő levele hétéves fiához, akivel az apa hajlott kora miatt nem lesz módjuk olyan alaposan megismerni egymást, látni a másikat felnőni, illetve megöregedni, mint ha fiatalemberként vált volna apává. Egy korai házasság, majd felesége és újszülött gyermeke elvesztése után Ames magányosan élte le az életét, és csak 67 éves korában ismerte meg második feleségét, akitől később megszületett a fia, akinek számára most megörökíti visszaemlékezéseit, töprengéseit, Istenről való gondolatait, és a jelentéktelennek tűnő, apró örömöket, mindennapos jeleneteket, amelyeknek a szépsége beragyogja Ames élete alkonyát. Szinte süt a lapokról a családért, a szerettekért, a Szentírásért, a jól végzett munkáért, a teremtett világ nem is mindig nyilvánvaló szépségéért érzett hála és köszönet, és mindezek ünneplése. De felbukkannak a családi drámák is: megismerjük a szintén prédikátor apa és nagyapa történetét is, egészen az 1860-as évek kansasi csatározásaiig visszamenően; és egy nagyon szép és szomorú "tékozló fiú"-történet is kibontakozik az elbeszélésből. (Egyébként ennek a másik oldalát ismerhetjük meg az írónő új regényéből, amely a Home címet viseli - ezt is megvettem a múltkor, nemsokára sorra kerül...)
Fura, hogy egymás után két olyan könyv került a kezembe - a Guimard-regény, majd ez -, amelyek az élet szépségét dicsérik a halállal farkasszemet nézve, de ez nekem most sokkal jobban tetszett, erősebben megragadott és magába szippantott. Ez köszönhető annak is, hogy a Gilead története végig egységes nézőpontból, egyetlen elbeszélő szemszögéből bontakozik ki; meg annak, hogy az én nagyapám is lelkész volt, és nekem sem volt időm annyira megismerni őt, amennyire szerettem volna; de leginkább annak, hogy John Ames monológja egy rendkívül szimpatikus, lelkiismeretes, tisztességes gondolkodású, igazi régi vágású öregembert vetít elénk, aki nem mentes a hibáktól, de igyekszik ezeket felismerni magában, és a fia előtt sem szégyelli bevallani, vagyis papírra vetni mindazt, amit önmagába tekintve meglát. Szerény, olykor óvatos, máskor meggyőződéses, de mindig hiteles gondolatok; egy öregember hite, életszeretete, tapintata, néhol kételyei, zavara, fáradtsága életet lélegző olvasmánnyá teszik ezt a könyvet.
(Különben a címről folyton egy gospel jut az eszembe, úgyhogy napok óta ezt dúdolom: There is a Balm in Gilead [ezerféle feldolgozása van, ez inkább gospeles-autentikus, itt viszont jobban felismerhető az eredeti dallam]. Magyarul Kegyelem, nagy kegyelem címmel, az eredetihez képest szerintem alaposan lebutított formában szoktuk énekelni.)
Kérdésem már csak az, hogy miért nem lehet ennek a szerzőnek még egyetlen könyvét sem olvasni magyarul? Európa, Helikon, Magvető, ébresztő! (Én szívesen lefordítom...)