Thomas Gordon: P. E. T. - A szülői eredményesség tanulása

Ezt a könyvet ujjongva olvastam. Mindig zavart, hogy a gyereknevelés látszólag arról szól, hogy folyamatosan rákényszerítjük az akaratunkat a gyerekre, a sajátját pedig lépten-nyomon letörjük - még ha csak olyan triviális dologról is van szó, hogy összefirkálja filccel a kezét vagy nem. Hogy mindent mi tudunk jobban, majd mi megmutatjuk, hogy kell, megmondjuk a tutit, egyáltalán, hogy istenségként fölé tornyosulunk, hogy az ég helyett is csak minket lásson. Hogy folyamatosan értékelünk (ügyes vagy), utasítunk (edd meg), tiltunk (ne nyúlj a kukához), bagatellizálunk (katonadolog), fenyegetünk (a kezedre csapok), prédikálunk (ez csúnya dolog), és mindent megoldunk helyette (add ide, megcsinálom). Aztán csodálkozunk, ha lázad, vagy ha konformista lesz, és egy kreatív ötlete nincs az életében, vagy ha egész egyszerűen csalódik bennünk, mert rájön, hogy nem is vagyunk istenek. Ettől persze még messze vagyunk, Andris még fényévekre van attól, hogy kritikusan szemléljen minket (elég, ha annyit mondok, hogy saját magáról egyes szám második személyben beszél, rólunk E/1-ben). Szóval a gyereknevelésbe fektetett minden jó szándékom mellett is azt éreztem minden alkalommal, amikor a szülői hatalmamat vetettem be, hogy valami nincs rendjén. Hogy ez így nekem nem felel meg, és a kapcsolatunknak sem ez a legjobb. Ugyanakkor abban sem hiszek, hogy hagyjunk rá mindent a gyerekre, ne nyirbáljuk a személyiségét, különben is majd megtanulja magától, hogy a tűzhely forró. Hiszek abban, hogy a szülő és a gyerek is jól érezheti magát a családban, úgy, hogy senkinek sem kell vesztesnek éreznie magát. Ezért volt egyszerre megnyugtató és lelkesítő Gordon könyve.
Tulajdonképpen a lényeget már el is mondtam az előző bekezdésben. Lemondani a hatalom gyakorlásáról; a (problémás) viselkedés mögötti érzelmi okokat kutatni; az együttműködést keresni, olyan megoldást, amely mindkét félnek megfelel. Ha nem feltételezzük a gyerekről, hogy képes felelősségteljesen, önállóan gondolkodni és cselekedni a mi igényeink ismeretében, akkor nem is fog. Ja, és most a legjobb elkezdeni, amikor a gyerek még kicsi. És a helyzet az, hogy nem elég a gyerekekkel így beszélni: felnőttek egymás közt is sokkal többre jutnánk, mint a verbális erőfitogtatással, veszekedéssel, kinek van igaza csörtékkel. Persze sokkal nehezebb a jól rögzült játszmákat feladni, de ezen mindenki csak nyerhet.
És ha mindez már nagyon megy, akkor jöhet Marshall B. Rosenberg és az erőszakmentes kommunikáció, aki nagyon hasonlókat mond, de az eddigieken felül még azt is meg lehet tanulni tőle, hogy magunkkal szemben se alkalmazzunk erőszakot, vagyis a muszáj, kéne, kell és hasonló szavakat egyszer s mindenkorra töröljük a szótárunkból.
Amikor lelkes vagyok, mindig egy kicsit összefüggéstelenül írok, úgyhogy hadd foglaljam össze egy mondatban: kötelező olvasmány és tananyag életkor nélkül mindenkinek, akinek vannak emberi kapcsolatai.